Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az Olümposz bűvöletében - VASY GÉZA: Szubjektív verselemzés

szörnyek mellett a félisteneket, só't talán Homéroszt is, hiszen a „fasizmus" korában talált rá. Persze nem teszi ezt, hanem az aránytévesztésből visszatér a férfi természetes ösztönű ifjúkor-szemléletéhez. (Egyébként Aczél Tamás is kijózanodott, sőt 1956-ban emigrált.) Ilymódon viszont Devecseri Gábor verse nemcsak illeszkedik harmóniájával a keletkezés korának megkövetelt szemléletéhez, hanem - „túlzó" harmonikusságával - vitatkozik is azzal. E vers, s talán általánosíthatóan is kijelenthető, hogy általában a költő létszemlélete azért volt megfeleltethető az ötvenes évekével, mert mindkettőnek a derú, a kiegyensúlyozottság, a céltudatosság, a fejlődéselv állt a középpontjában. Akárcsak az antik görög világban, amelyet a marxizmus klasszikusai is rokonszenvvel tárgyaltak, így semmi akadálya nem lehetett annak, hogy az ötvenes évek hivatalossága is ilyennek lássa. (Nagyon kevés más, hasonlóan meghatározó és nagyszabású mű képzelhető el, amelynek fordítója megkaphatta volna 1953-ban a Kossuth-díjat.) Ennek a görög világnak, bár - vagy éppen azért, mert - rabszolgatartó, központi értéke a szabadság, s erre hivatkoznak állandóan a diktatórikus ötvenes években is. A vers kiinduló képei-képzetei a fiatalság, a tenger és a hajós-lét. Mindig is úgy éreztem, hogy ez az Iliász fordításakor keletkezett vers sokkal inkább az Odüsszeiát tudhatja maga mögött. Az életrajzi jellegű alkotói vallomások sem cáfolják ezt. A kezdetekről így esik szó: „Mikor - huszonegy évvel ezelőtt - Visegrád fölött, a Lepence-völgyben, füves Dunaparton, tavaszi szélben a homéroszi himnuszokat lapozgattam s valamivel később Nógrádverőcén, a strandon, a vadszőlős oszlopok alatti asztalnál fordítgattam őket, s a himnuszok Dionüszosza - tenger híján - a délutáni Dunának ugyancsak borszínű hullámai fölött jelent meg előttem (mert megjelent bizony, olyan láttató volt a róla szóló homéroszi himnusz) - gyönyörűséges terhet vettem a vállamra, nagyot, gyötrőt, örömadót, amelytől azóta sem tudok, de nem is akarok megszabadulni. (...) A fordítás ( ...) kezdeti szakaszában nagyon hetykén indult: szöveg, szótár, tavaszi szél - ezek voltak kellékei. No meg a sűrű családi és baráti megbeszélések. Apám, anyám, feleségem, közeli barátaim és pályatársaim megjegyzései kísérték az elkészült részletek felolvasását. Vasárnaponként pedig a hozzánk özönlő kiránduló barátok és ismerősök is, noha hegyre jöttek, tengerben, az Odüsszeia déltengerében találták magukat. A szabadsághegyi ház, melyben lakunk, széles ajtókat tárt verandára, kertre; nyílt-ajtajú szobában, verandán vagy éppen gyepen felállított asztalnál fordítottam az Odüsszeiát". (Líra az eposzról)