Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az Olümposz bűvöletében - DEVECSERI GÁBOR: Levél Vas Istvánhoz

zaisággal), mint azok a Rodin-szobrok, amelyeknek egy része már sima emberi test, más része azonban még benne rejlik a nyers kőben? (Míg ugyanakkor ugyané Baïf trochaikus-rímes költeményét, mellyel ő maga nem birkózott, hanem pompázott, igyekeztem teljes szabályosságában visszaadni.) De azt aztán még kevésbé tette volna jól bárki, ha a már elevenné faragott sima szoborrészietet gyömöszöli vissza az alaktalan kőzetbe. Ha a ba'ifi hexametert nem szabad homéroszivá tenni, a homéroszit ba'ifivá még kevésbé. S a horatiusit a legkevésbé! Holott az ebben a mértékben írt versei, a lírai metrumokban pompázókhoz képest, szinte papucsban jártak. De nem rongyos papucsban. Ez a papucs - kidolgozását tekintve - a költő-elődök (s nemegyszer az utódok) munkáihoz képest ugyancsak „vasárnapi cipő"! Ami pedig ódáit illeti, metrumuk horatiusi „jellege" abban mutatkozik meg leginkább - avval is lehet tehát leginkább „megőrizni", hogy például a szapphói szakaszt Szapphónál szigorúbbá teszi. S a többi lírai metrum is pendülőbb, legapróbb metrikus egységeiben is határozottabb nála, mint bárki másnál. A mértékeknek csak jellegét őrizzük meg? De hát más a jellege Homérosz, más Vergilius és más Ovidius mértékének - egyetlen mértéken, a hexameteren belül! Hogyan alakíthatnók - s ó'rizhetnők meg! - egyszerűbben és biztosabban egymáséitól különböző általános jellegüket, mint úgy, hogy mennél több olyan árnyalatot, apróságot tartunk számon és valósítunk meg, amiből e külön-külön jellegek külön-külön egésze összeáll? De az aztán igazán nem érhető el a hosszúság és hangsúly összemosása, sem a verslábak szabadabb alkalmazása útján. S a drámában: hogyan közvetítem Plautus verselésének külön jellegét, azt ti., hogy ő még valóban szabadabb, valóban összekeveri a hosszúságot és a hangsúlyt? Mert hiszen a latin vers sem született az időmértékes verselés teljes fegyverzetében; éppúgy ki kellett kovácsolnia azt, mint korábban a görögnek, mint sokkal-sokkal későbben a magyarnak. De miképp éreztetem azt a primitív és egészséges erőt és bájt, amely e plautusi verselést is szülte, és amelynek megmutatását e plautusi verselés is szolgálja - ha egyszer a többi, már kikristályosodott metrumú drámát is ilyen módon fordítom? S még egyet. Már Babits is - nem először és nem utoljára ő - észrevette és vallotta, hogy a görög hexameterben „az ütem ritmusa folyton hadakozik a szóhangsúllyal". Ez a „hadakozás" folytonos gyönyörködtető játékot, feszültségekkel teljes, szüntelen újra elért összhangot eredményez. Ezért is neveztem Horatius-utószavamban inkább „birkózás"-nak, még inkább „tánc"-nak. Ez a mai élő nyelvek közül kevésben valósítható meg. A német, az orosz, az angol és (az