Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az Olümposz bűvöletében - DEVECSERI GÁBOR: Levél Vas Istvánhoz

pa. Vagy nem hívnák-e föl szépségre-törekvésükkel külön a figyelmet arra, ami csúnya; mint mosatlan nyakon a gyöngysor, vagy fekete köröm fölött a lakk? De hiszen éppen itt térnek el elveink egymástól, hogy tudniillik Te szerinted az ilyen lazítás a vers tetejét nem omlasztja be, hanem használ neki. Arra a képzeletedben felhangzó vádra, hogy összekevered a hangsúlyt meg a hosszúságot, büszkén feleled: „igen, összekeverem". Én azonban élvezetre vágyó olvasó - kérve kérlek mégis, hogy ne tedd. Hová csúszik a vers, ha a hosszúság hangsúlyos helyettesítését elvvé emeled? Nézd csak az irányát. Vegyük eló' a Propertius-Babits-sort: Kard, kürt, hadihajó nem volna se gyilkos eró'szak. Helyettesítsünk mint már tettük - még egy hosszúságot Kard, kürt, hadihajó nem volna se dühös eró'szak. Lazítsunk még egyet a vers tetó'zetén: Kard, kürt, hadihajó ne legyen, se dühös eró'szak. Ujabb helyettesítés: Se kard, se hadikürt, se hajó ne legyen, se ölés. És akkor már közeljárunk ama sor „zenéjéhez", amelyet Arany teremtett elrettentő például: „Reménység, barátság, jóltévőnk, vezess el sírunkig, karon." És amely után odaírta: „Ezért adjuk oda Vörösmarty hatosait?" Nem, kedves Pista! Sem Vörösmartyéit, sem a többiekéit, a Tieidet sem, az Egy költőhöz hexameteres részéből, a Szerelmes filológiá-hól, a Nyár műhelyéből, s a Hirtelen nyár-hói aztán legkivált nem! És nem az antik fordítások metrumhű sorait. Az eredeti verseket pedig akkor sem, ha nem úgy metrumhívek, mint az antik versek. Mert minden költő megteheti, hogy hexametroid verset ír. S úgy vettem észre: mennél költőbb költő, annál többet mond éppen evvel: ezáltal is növeli a versforma közlő szerepét.