Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

A boldog költő - KUCZKA PÉTER: Gabi

só'bb fasizmusnak nevezte a Rákosi-rendszert, majd a forradalom után a kádári „konszolidációt". Dolgozott, dolgozott. Tele volt szerelemmel. Azt hiszem, életének minden percét kitöltötte. Elolvasta óriási könyvtárának köteteit. Futkosott, randevúzott, találkozott, látogatott, beszélgetett, barátkozott. Letiltásom után, már az éhezés határán, felkeresett. Segítséget hozott. Gépelni valót a feleségemnek, Firdauszi Királyok könyve eposzát. Édesanyja hordta hozzánk esténként az írnivalót s vitte másnap reggel a kész gépiratot. Titokban, mert erró'l nem volt szabad tudni senkinek, hiszen bűnösek voltunk, ellenforradalmárok és azoknak pusztulni kell. „Irénnek, aki papírra vetette ... sok szeretettel" - írta a kötetbe. Neve arab írással áll a szöveg alatt. Hallgatásom éveiben olykor-olykor barátaim neve alatt írtam. Novellát, cikket, forgatókönyvet. Egyszer felfedeztem a Fülest és benne a képregényeket. Megkerestem, adná-e nevét az Odüsszeiából készülő' képregényhez. Adta. Hétró'l-hétre megjelent egy-egy folytatás, az olvasó műveló'dött, mi pedig enni tudtunk. Aztán hallottam betegségének hírét, s azt hogy halálos. Nem mentem el a kórházba, nem látogattam meg, nem voltam ott a temetésén. Nem tudtam volna látni arcán a halált. Nem halhatott meg. Most nyolcvan éves. Egyik éjszaka azt álmodtam, hogy szürke ég alatt állok, végtelen tenger partján és gödörbó'l eló'lépő lelkekkel beszélgetek. Sokan voltak, áttetsző, sápadt alakok, arcuk szomorú, szemük könnyes. A királyok nem különböztek a koldusoktól, fejedelmek a szántóvetőktől. Sírtak, panaszkodtak, jóslatokat mondtak. Egyik megállt előttem. - Te vagy - kérdezte -, engem keresel? Bólintottam. Rám mosolygott. - Nem haltam meg - mondta -, örökké élek. Aztán elfordult és ment a többiek után. (Magyar Napló. 1997. május-június)