Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

A boldog költő - LAKATOS ISTVÁN: Devecseri üzenete

Lakatos István DEVECSERI ÜZENETE Több mint negyven évig voltunk egymás kortársai. Gábor munkáival kamaszkoromban kezdtem ismerkedni. Catullusával elsősorban. 1938-as, kétnyelvű kiadása felsős diákesztendeimtől ott rejtőzött gimnáziumi tankönyveim közt, kék csomagolópapírosba kötve, hogy olyan legyen külsőleg, mint a Jámbor-Kemenes Latin nyelvtan. Robbanóanyag volta így elkerülte hittan tanárunk erkölcsvigyázó tekintetét. Tizenöt éves lehettem, papi gimnáziumba jártam. Jó gimnáziumba, a tatai piaristákhoz. Latinul elsős korunktól fogva tanultunk. A tananyagnak része volt Catullus is, alig fél tucat, aránylag szelíd költeményével persze. Quoi dono lepidum novum libellum? És: Passer, deliciae meae puellae stb. Gabi Catullusa talán első kalauzom volt a római költészet ligeteiben. A szexuális élet rejtelmeiben csakúgy. Catullus lírájának nagyobbik, szókimondóbb fele sohase tartozott a valláserkölcsileg kívánatos olvasmányok sorába, kivált katolikus tanintézményben. Bennünket, serdülőket viszont épp ez izgatott: miért nem? Piruló füllel bújtuk a pad alatt azokat a csöppet sem ildomos darabokat, mindenekelőtt a magyar szövegben akkor még kipontozott, a latinban szerencsére épen hagyott sorokat igyekezve megfejteni. Tanáraink többsége nem volt bigott. Bölcsen elnézték magánszorgalmú búvárkodásunkat - latintudásunk elvégre ezáltal is gyarapodott. Gabival személyesen jóval később, 1947 végén találkoztam először. Az idő táj jelent meg és keltett némi feltűnést hosszú hexameteres költeményem, A Pokol tornácán. Gábor fölfigyelt munkámra, és már csak a ciklus antik versformájából is arra következtetett, műveltségünk, ókori érdeklődésünk gyökerei valahol azonosak vagy rokonok lehetnek. Élesen emlékszem erre a találkozásra. A Central kávéházban ültem, valamit írtam, és egy nem túl régen megjelent kötet feküdt kávéscsészém mellett, az ő tavasszal kiadott Odüsszeia-fordítása. Azon vettem észre magam, valaki széket húz asztalomhoz. - Megengeded, ugye, hogy ideüljek. Devecseri Gábor vagyok. Láttuk már egymást. Az egyetemen éppúgy, mint a Darlingban. A bemutatkozás merő formalitás volt. Gabi vitte a szót, gratulált Válaszbeli költeményemhez, ami jólesett. A nálam tíz évvel idősebb költőnek akkor már ismertem ver-