Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

A boldog költő - SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY: A boldog költő

diaköltők, Arisztophanész és Firdauszi, s a korszak végén a nem véletlenül épp ekkor megengesztelt, korábban elítélt és elvetett Ovidius Atváltozásai-nak csodás zenéjű és teljes némasággal fogadott fordítása, az Anakreón-kötet kíséretében (1964). Ettől fogva fájdalmasan gyorsuló iramban rohant minden a beteljesedés, a fiatalkorban felvetett kérdések végső megválaszolása felé. Az újra felvett Plautus {ordítás is ezt jelzi; az utolsó verseskötet (Csak annyi meleget, 1968) éppúgy csak állomása, mint a fordítás műhelyébe vezető, a műfordítót mintegy kívülről néző két tanulmánykötete (Műhely és varázs 1959; Kalauz Homéroszhoz, 1970), és a fiatalkorra, majd lassanként egész életére, mint emlékre visszatekintő Lágymányosi istenek (1967), befejezetlenül maradt, már betegágyán írt folytatásával, A hasfelmetszés előnyei-vei. Állomás, de fontos állomás volt utolsó, életében megjelent műfordításai is, Euripidész Bacchánsnők (1968). Most is, utoljára, egy antik költő tolmácsolásán erősítette hangját a műhöz, az életművét megkoronázó Bikasirató-hoz. A kérdés, amire a Bikasirató a költő végső válasza, az első kötet „Eprészek" ciklusában merült föl teljes mélységében, de nemcsak ennek, hanem költői pályája minden fontos szakaszának nagy motívumai összegződnek benne. Csakhogy most a maga Odüsszeiájának élményeivel, a görög tragédiák iskolájának tanulságaival gazdagodva és szívében a halálos betegség érzésével a „Kétségbeesésre születtünk ..."fiatalkori záróakkordját már keveset mondónak érzi, kevésnek, mind pozitív, mind negatív értelemben. Nem a kétségbeesés tompult, de a válasz meggyarapodott a látszólag terméketlen két évtized alatt a környező világra kinyílt szemmel gyűjtött tapasztalatokon. Ember és természet nem mint a pusztítás árán való életben maradás egyazon elemi törvényének kiszolgáltatott két azonos rangú elem áll egymás mellett: „tenger tajtékzik, de sose gyáva, /a tenger öl, de nem ölet" mint ahogy a „nem én vagyok a gyilkosa, de azért gyilkolok" ujjongása is csak az emberre érvényes. A költő szíve és a legnagyobb görög mintaképek, a tragédia és Homérosz vezetése kellett ahhoz, hogy a végső ítélet, az eleve ártatlan, mert sorsa fölött nem úr bika mellett a „vissza végképp nem vonulható", torero felmentése is legyen. Ez egyben a költő végső megbékélése is a pusztulásra született emberi lét törvényeivel. Megbékélés, amely megengedte neki a legtöbbet, amit művész elérhet, hogy ember és világ lényeges vonatkozásaira egy korok fölött érvényes, mitikus értékű és jelentéstartalmú jelképet teremtsen. Megbékélés, amelyre egész életében vágyott és ké-