Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

A boldog költő - SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY: A boldog költő

Szilágyi János György A BOLDOG KÖLTŐ Most, hogy már az aláírt életművet végérvényes lezártságában látjuk, mikor a „merre?" és „meddig?" kérdései értelmüket vesztették, és azt, ami négy évtized történése volt, egyetlen képbe foglalva nézhetjük, legelőször ennek a képnek bámulatos egységén, közelebb lépve hozzá pedig a kompozíciónak - úgy tűnik - kiszámított tudatosságán, szerkezetének szinte az elemi geometrikus formák tökéletességét idézó' szigorúságán csodálkozunk. Egy-egy művének megjelenése után újra meg újra felmerült a költő szembeállítása a műfordítóval, a filológusé a publicistával, az elröppenő pillanat látványának megragadójáé az Alvilágba leszállóéval. Most már világosan látjuk, hogy Benne mindez sohasem mint „vagy-vagy" élt, s végső soron egyik sem tagadta meg a másikat. Végső soron. Mert ez a kép, amely a maga egységében áll előttünk, nem akarja elleplezni, hogy munka és szenvedés, felröppenések és szakadékba hullások során alakult ilyenné, hogy hol ezen, hol azon a részén dolgozott mestere műves gyönyörűséggel vagy gyötrő önmegtagadással, s hol tudva, hol kényszerítve váltogatta anyagát és eszközeit, amelyek közelebb vitték a soha meg nem tagadott feladat megoldásához. * Első önálló verseskötete (A mulatságos tenger, 1936.), címlapján a Nyugatemblémával, szinte szuggerálta a besorolást a Nyugat „harmadik nemzedékébe". De költészetének ebben az intonációjában olyan hangszínek és olyan motívumok csendültek föl, amelyek végigkísérték és minden mástól megkülönböztették művészetét: az európai költészet hagyományának valamennyi ágában otthonosan mozgó, de különösen az antik görög és római költészet zenéjétől megigézett verstechnika, a Babits és Kosztolányi örökségét a József Attiláéval egybeötvöző nyelv és legfőképpen, amihez mindez eszközül szolgált, a verseknek az az atmoszférája, amelyben valóság fölötti lebegés és a lét mélységeinek felidézése elválaszthatatlanul egybe fonódott. „Mert mi volt az a valóság? - emlékezett vissza később erre a korra - tündérvilág és alvilág egyidőben." Mindkettőt megőrizte nemcsak következő verskötetében (Barátaimhoz, 1939), hanem a végéig ennek a korszakának, amelynek lezárója az 1946-ban kiadott