Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Gyorsfénykép Devecseri Gáborról - CS. SZABÓ LÁSZLÓ levele Devecseriné Huszár Klárának

GS. SZABÓ LÁSZLÓ LEVELE DEVECSERINÉ HUSZÁR KLÁRÁNAK késve válaszolok jan. 4.—i, megható levelére s késve köszönöm meg szívből két gyönyörű ajándékát, a Bikasiratót s a Tfcamost. Csak január 16.-án kerültem meg a kontinensről, ahcrl Karácsonytól a szabadság maradékát töltöttem. Gáboir sírontúli küldeménye, a Maga nagy f igyelméből,, itt várt a. felgyűlt poétában.. Stílusos, hogy a Bikasiratót Robert Graves fordította angolra. Ugyanolyan otthonos a mítoszok világában — a második hazája -, mint a magyar költőn**, aki velünk él tovább B évtizedek óta a bikaviadalok hallótávolában lakik immár túlságosan felfedezett kis szigetén. A Bikasirató Gábor egyik legszebb írása,, olyan versformában, amely közel áll a szívemhez, kevés sikerrel magam is kísérleteztem vele valamikor. S Piroeka nagyon kitett magáért, azt hiszem: Pista könyveit sem illusztrálta szebben. A Thamost még nem olvastam, de mivel kb. huszonöt Mozairt lemezem van, teljes operák is, gondolhatja, hogy igazán nem közömbös második ajándéka sem. Kérdezi, tudok—e angol kiadót, akinez a Corvinának érdemes fordulnia. Nehéz a válasz. Ha át nem is törtünk, kicsi rést már feszített magának a mai magyar költészet. Megjelent közös fedél alatt a Weöres - Juhász válogatás, meg egy kis válogatás Illyés verseiből, tudtommal kész a Pilinszky s a Nagy Lészló kötet, szintén válogatások. A baj az, hogy sem a versköteteknek, sem az elszórtan megjelenő prózának /Németh László, Szabó Magda,, Déry Tibor, Len$gel József/ nem volt nagy visszhangjuk. Bár viszonylag a prózát inkább észrevették. Miivel a könyvk&iidás Angliában teljesen "maszek", igen óvatosak, még ha a. Corvina lefedezi is őket. Néhány kitűnő fiatalabb írótársam hasznos szép rábeszélő munkát végez s rögtön ott vannak a nyersfordítással, ha egy-egy angol költő végre rászánja magát magyar versek átköltésére, de csodát művelni nem tudnak. Mindezt csupán a tájékoztatására mondom. Kérem a türelmét, február derekán összejövök velük s akkor előveszem és megbeszélem velük is a kérdését. Megrendült büszkeséggel tölt el, hogy a Vigília decemberi számában Gábor írása mellé került az enyém. Toronymagasan áll a többi felett. Kiszámítottam, hogy egyik utolsó megszólalása lehetett, talán a legutolsó. Tudom: az illem és emberség megkívánja, nogy a súlyosan sebesült élettárshoz csak vigasztaló szót intézzünk. Én nem tudok, tehetetlenül lázadok Gábor halála ellen. Kétszer is elolvastam azt a kis írást s mind a kétszer elfogott a keserűség: nogyan, hogyan nagyhatta cserben a test, hogyan árulhatta el ezt a lelket, ezt az elmét? Beletántorodtam a halálhírbe, ^Jztozom a Maga bánatában, vigasztaló szót nem találok.