Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)
Gyorsfénykép Devecseri Gáborról - ZELK ZOLTÁN: Devecseri Gábor
Zelk Zoltán DEVECSERI GÁBOR Adósa vagyok, adósa maradok. Mert hogy mondjam ki halálakor azt, amit életében el nem fogadott volna: a hála szavát? Időt se hagyott rá, hogy életében kimondjam, néhány hete verset írt legutóbbi kötetemről, s tudom, az ő kezdeményező' szavára kaptam meg, s az ó' kórházi szobájában, halála előtt három nappal a Graves-díjat. Jaj, csak nem magamról beszélek, mikor őróla kellene szólnom? Éppen, hogy róla szólok, éppen hogy azt mondom el, ilyen ember volt ő, élete utolsó perceiben is ajándékozó. S nem érte be az emberi akaraterő eddig ismeretlen csodatételével, azzal, hogy utolsó tíz hónapjában, mikor egy kórházi ágy volt fekhelye, íróasztala, világa, kötetnyi gyönyörű verset, megindítóan szép életrajzi regényt, okos tanulmányokat s remek műfordításokat küldött az olvasónak - arra is volt szívének s karjának ereje, hogy baráti ajándékot osztogasson. Tíz hónap. Tíz hősi hónap. Nem patetikus; őróla szólva szerény a szó, hogy hősi. S nem én mondom először, csak utána mondom orvosainak. Mert orvosai is értetlenül s megilletődve nézték a csodát; hogyan birkózik a halállal, melynek az orvostudomány szerint már hónapok óta jussa volt a győzelemhez. Soha ilyen megtépetten, ilyen megszégyenülten még nem került ki emberrel való harcaiból a halál. Hogy végül mégis győzött? Nem. A költő győzött, a gyönyörű rögeszme, az utolsó szó kimondásának vágya és ereje. Költőtársak, hajtsuk meg fejünket hősi halottunk előtt. (Hétfői Hírek, 1971. augusztus 2.)