Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Zeusz hasznos fia - SOMLYÓ GYÖRGY: „Zeusz hasznos fia ..." Devecseri Gáborról

sei" (para- és persziflázsai) az újkor minden korszakában (mindig más és más, klasszicizáló vagy deklasszicizáló módon) eggyé forrnak. Ebben és ezenközben mindegyikhez hasonlít és mindegyiktől elüt. Tartalom és titok Athénától (az ő Athénájától) eltanult cserebomlásában. Amelyben kis meséje állandó bújócskát játszik története („az elkerülhetetlen sorsok" súlyos történetei), valamint azok elmondása, a szöveg helyszínéhez (ha úgy tetszik, régi irodalomtörténeti terminussal élve, a genius locihoz) illő forráscsobogása és víztükör-csillogása között. „Mintha a Hippokréné már nemcsak a közelében: benne is ezüsthangon csobbanva-zuhogna..." Ezt Teiresziász érzi így az istennővel való egyesülés, pontosabban (Devecseri ebben a szövegében mindig boldogítóan és meglepően pontos szavakat használ) „a birtokbavételén való hosszú és dicséretes munkálkodás" közben - és utána; akkor, amikor már „hétszer fonta be a magány". (Mint ahogy Athéné kérdésére: „Nagyon egyedül voltál a végén, Teiresziász?" - válaszolja. Egyébként ezt a választ is egy egészen ifjúkori verséből emeli ide csak éppen merőben ellentétes jelentéssel.) Ezért van, hogy - előtte és utána egyaránt - ez az ezüsthang tölti el folyamatosan e „birtokbavétel" olvasóját is. Ha a mű eredetiségének egyik paramétere a hagyományba való szerves bekapcsolódás és a hagyomány megújítása egyszerre, a másik a szerző saját történetéből, életműve egészéből (vagy annak igazán mérvadó túlnyomó részéből) való hasonlóan szerves kibontakozás. S ez is a folytatás és átváltozás állandó kettősségében. A „szent forrás" után, a regényke második részében, a „szent hegyen", annak is az elején a következő párbeszédre leszünk (vagy nem leszünk, de legyünk) figyelmesek: „Teresziász nevetett. - Hogy minden milyen egyszerű! - Igen - felelte az istennő. - Es bonyolult." Ez lehet a műre magára érvényesen vonatkozó önreflexió is. Többek közt. De az életmű akár felületesebb ismerői felfedezhetnek nemcsak erre a műre, hanem még közvetlenebbül az egész életműre vonatkoztatható reflexiót is. Az író második kötetében (Barátaimhoz, 1939) egyik verse, méghozzá Tanító-verse, ezzel kezdődik: „Lehetne minden egyszerű is. De nem az. " S valamivel alább így folytatódik: