Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Zeusz hasznos fia - ALFÖLDY JENŐ: Alkalom a játékra

bös senki és semmi teremtmény sorsa. Devecseri nemcsak fölébe helyezi a szerelmet, az örömet a kötelességnek, hanem - mintegy továbblépve a goethei gondolat mentén - kötelezővé teszi az örömet. Megszenvedett érte, a hátrahagyott versek tanúsága szerint is. íme, így cselez a végzettel, így próbál egérutat nyerni a megsemmisülés elől: „Másodperc-lábain jön a tipró idő, s én boldogan úszom eléje. / Átváltozik a világ önmagává, éggé magasodik az én. / Ott ülsz a tetején." Azonosul a mindenséggel, de tudatát, amellyel ezt elgondolja, kívülre helyezi; s ezzel a dualizmussal elválasztja a lelket a testtől, de csak azért, hogy a lélek, megúszván a megsemmisülést, újra testet ölthessen. Mert mindent a dialektika örökmozgó gépezete működtet Devecseri verseiben. Minden kép, fogalom, gondolat azért születik, hogy valami mást szüljön, s minden azért szül, hogy önmaga megszülessék: „A virág lánnyá változik, / virágként melléd lép a lány" - s a törékeny virágtól máris az „omló kőszikla-hódolatig" lendíti képzeletünket, majd a kőszál a virág lábához hull alázattal - hatalmas a törékenyhez. S ha már kimondja, hogy halál, úgy, mint az Elszáll az én című versben, ha látszólag megadja magát akkor a szavak tündérjátékával vonja vissza ezt a vereségét, semmisíti meg a megsemmisülést: „Sokat nem ér e porhüvely. / Lehetsz erős, mint egy bivaly / a víz alá, hol a hal él, / taszít le a hülye halál". Az elferdített, „kancsal" rímek, az alliterációk, a halál mellé rendelt frivol jelző, s a szökellően könnyed lejtésű jambikus sorok hordozzák a valódi tartalmat; nem a halál győz, hanem az, aki megfogalmazza, aki játékosan csip-csup fogalmak közé lopja, halak életével rímelteti, s ekként minősíti. Könnyű lenne azt mondani, újságírói közhely-leleménnyel, zsurnál-humanizmussal: „a költő legyőzte a halált". Igazabbnak, s ezért nagyobb érdemnek tartom ennél azt, hogy a költő harcolt a halállal és helytállt emberül. Hasonlóan, mint Kosztolányi Dezső, Száz sor a testi szenvedésről című költeményében: a halálos betegséget is a játékra tartotta jó alkalomnak. A ragyogó humorú gyerekversekre, a haláltudat játékos-filozofikus költeményeire és a mitológiai történetre egyaránt érvényes a verskötet Somlyó György írta előszavának kijelentése: az az erő, amely ezeket a műveket létrehozta, „még csak nem is a tehetség ... - hanem valami, aminek a tehetség is csupán eszköze". Mi lehet ez a valami? Életöröm? Haláltudat, azaz emberiesített halálfélelem? Vagy „Teiresziász" - vagyis gyötrődés? Netán a platóni mánia, a költők szent rögeszméje? Az olvasó meg fogja találni a számára legigazabb választ, hiszen ezek a könyvek sokrétű, egymással feleselő élményekkel kínálják. Én azt mondanám, hódolattal eljátszva a filozófus szavaival: Devecseri haldokolva is diadalra vitte a minden költőben lakozó gyermek egészséges emberiség-korát. (Élet és Irodalom, 1972/22)