Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Amennyire lehet, nem ölünk - MÁTRAI-BETEGH BÉLA: Három költemény az Irodalmi Színpadon

a gazdagsága. Legfőképp a változatossága. Legfőképp a gondolatisága. Legfőképp az érzelmi világa. Legfőképp az embersége. Legfőképp a merészsége. Legfőképp az újszerűsége. Legfőképp a drámaisága, a szenvedélye, a csöndes eltűnődése, a felmorajló indulata, a humora és a fensége, a részvéte és az iróniája. Legfőképp a költészete. Legfőképp az egész mű arra vall, hogy drámai költemény. Sorai úgy idézhetők sarkigazságokként, mint a drámai költeményeké, szállóigékre és közmondásokra válthatók s most, hogy hallani is őket színpadról, nemcsak olvashatók, vagyok boldog csak igazán, hogy ezek a sorok ezeken a hasábokon jelentek meg először a mostani év Ujesztendején, ünnepi számban. Az a bikaviadal, amelynek a képe megjelenik ebben a műben, hozzáértésben és érzékletességben egy a Hemingway leírásaival, de túlmegy rajtuk tömörségben és fegyelemben s messze maga mögött hagyja őket humánumban. Művészi merészségben pedig elmegy az emberiességnek addig a szférájáig, ahol az áldozat szimbólumai testvérien összeolvadnak s az élőlény halála - legyen az bárkié-bármié: egy bikáé az arénában vagy egy istené a kereszten - halál, és megsiratandó. Megsiratandó azzal a gyermeki tisztasággal, áhítattal és reménnyel, ahogyan műve végén Devecseri megsiratni tud a költeménye elnehezedett, lecsukló pillái közül kibuggyant sorokkal. Vers maradt a színpadi változásban, lám, mégis ez a költemény s a másik kettő is, Ionjaik kiszabadultak, mint a káliumszemcse ionjai a vízen, tűzként, ibolya-lánggal futottak körbe a színházban, a nézőben, a kristályrács mégsem omlott össze bennük. Más itt a törvény mégis, mint a vegytanban. A költészet kristályrácsa, a gondolat kristályrácsa, az egyensúlyé és a szépségeké épen maradt, érintetlenül, a sistergésben is csöndes rendben. S hogy így maradt, köszönhető a három költeményt színpadi rendre, színpadi látványra, igazi színpadi és bensőséges ünnepre osztó Huszár Klárának, a rendezőnek. Az ő keze alatt oszlott háromféle eggyé a költészetnek ez a három drámája: tragédiává, társalgási drámává, drámai költeménnyé. Megesett az a csoda, a rendezői ráérzésnek és megértésnek, tiszteletnek és tapintatnak, bensőségességnek és hatásosságnak, röviden: mű- és színpadismeretnek az a csodája, hogy a líra is drámaként, a dráma is líraként lépett színre. Cselekménnyé feszült a gondolat, akcióvá az eltfínődés, nagy vigasztalássá zendült fel minden rezignáció. De köszönhető ennek az irodalmi estnek az élménye a zeneszerző Jeney Zoltánnak éppúgy, mint a kosztümtervező Meluzsin Máriának, a koreográfus Gál Évának éppúgy, mint Rajkai György színpadi képeinek.