Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Amennyire lehet, nem ölünk - GÖRGEY GÁBOR: Amennyire lehet, nem ölünk

zis csillagzata alatt született, a történelmen, filozófián és tapasztalaton túli ihlet ritka, összefoglaló pillanatában. De nemcsak a költőnek, egy színháznak is lehetnek ihletett pillanatai. Mint az Irodalmi Színpadnak, amikor a Bikasirató mellé két másik olyan művet sorakoztatott, melyek tisztán és erősen rímelnek egymásra. Mintha az ember történetének ugyanazon legfontosabb és legtragikusabb vonulatát háromfelől, háromféleképpen mutatná fel ez a színházi este. Mert miről beszél Vas István „lírai koncert"-je, a Római rablás? Az egymást váltó kultúrák és emberöltők forgásában szintén az erőszakról, melynek látványos győzelmeit kivégzettek sora szegélyezi, a mindenkori Via Appián. S bár a nagy folyamatban vigasz, hogy mégis mindig a kor győz, a világot újrafogalmazó eszme - az ismétlődő pillanat tragikumát ez sem oldhatja föl. Nem egy vers, nem is egy ciklus vagy verseskötet, hanem egy életmű intenzitásával szól az egymás mellé rakott versekből ez a szinte mániákus - mert Vas számára is legfontosabb - üzenet a menthető emberi érvényesség alternatíváiról. Nincs költészet nagy rögeszme nélkül. Ez a Római rablás szinte összefoglalja Vas lírájának nagy filozófiai rögeszméjét az ember helyzetéről a történelemben. Élmény, gondolat és forma izgalmas változatosságában ez a kitartott normál a-hang szól, kétségbeesett reménykedéssel. És miről beszél a színházi este harmadik darabja, Somlyó György kantátája, A Bírák könyvéből? Ő nem a bikaviadal véres porondjáról emeli tekintetét az emberiségre. Nem a Via Appia kövein látja megelevenedni a történelem alapszituációit. Somlyó az Ószövetségből emel ki egy horror-történetet, gyalázat-bosszú-ellenbosszú láncreakciójának egyik őstípusát, és ebből formál a mi korunkhoz intézett költői-drámai vádbeszédet. Megint az elfogadhatatlan erőszak témája, a „csak ágyasomat vittem" paradicsomi lírájától a mitikus öldöklés emberi pokláig. Somlyó ebben a drámai költeményben a gyűlölet természetrajzát írja le, ki-ki tekintve a bibliai történetből. Sötét és szuggesztív mű, felrázó erejű, nem lehet kitérni a hatása alól. A színház ihletett pillanatának nyilvánvaló spiritus rectora Huszár Klára, a rendező. Eszményi egyensúlyt tudott teremteni a három mű között. Nagyon erősen kiugrasztja, ami mondanivalóban és szenvedélyben közös. Ettől olyan egységes az élmény. Nem színpadi antológiának, hanem valódi színházi estének érezzük az előadást. Másfelől pedig nem mossa össze a darabokat valamiféle könnyen kínálkozó lírizmussal, hanem határozottan és karakteresen elválasztja mindhármat. Irodalmi műfajukhoz szuggesztív színpadi műfajt teremt. Mindhárom műből kibontja a drámai lehetőségeket, anélkül, hogy rendezői