Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az istenek kegyeltje - FALUS RÓBERT: „Non omnis moriar". Devecseri Gábor emlékére.

hány meg hány oldalról támadták műfordítás-elméletét (műfordítói gyakorlatát már kevesebben, s fokozódó tisztelettel), a pitykés-dolmányos magyarítás utóvéd-harcosai, az impresszionisztikus átköltés hívei, egy-egy régi típusú filológus ... Ő, aki még Babitsot - a par excellence poéta doctust, az Oidipusztragédiák szívből tisztelt fordítóját - is tudta és merte bírálni bizonyos lazaságai miatt, barátaival szemben is vállalta az elvi harcot. Szükségtelen lenne e csaták történetét felidézni, melyek a Horatius-vitában kulmináltak; utolsó tanulmánykötetei (Műhely és varázs, 1958., és Kalauz Homéroszhoz, 1970) irodalomtörténeti dokumentummá lettek és - egyes más álláspontokkal, vitairatokkal együtt - a művészi gyakorlat ihletó'i maradnak. Evek munkáját és tapasztalatait sűrítette egy-egy értekezésébe - nemcsak átfogó kérdésekről írva, hanem akár csak egy-egy jelző (mint a homéroszi aműmón vagy pászi melúsza) ismétlésének tudatosságáról és funkciójáról is, amikor persze mindig bebizonyosodott, hogy az efféle látszatapróság is az átfogó kérdések rangjára emelkedik. S ha valamiről meggyőződött, akkor saját korábbi teljesítményével szemben volt igazán szigorú: a dionüszoszi mámort apollóni fegyelemmel kormányozta, ha kellett, két sort, ha kellett, ötvenet költött újjá, hogy az eredeti mű szellemét (nem pusztán formai vagy verbális sajátságait, hanem lényegét!) jobban közvetítse. * Bölcsészdoktori értekezésének (A művészi tudatosság Kallimakhosz költészetében, 1941) elméleti kulcskérdése - a poéta doctus „természetének" vizsgálata későbbi pályáján is sokszor merült fel. Maga a disszertáció nem csupán ókortudományi szakszempontból jelentős, hanem a vizsgálati síkok és megközelítési irányok jellegzetességei révén is: filológiai erudíció, világirodalmi kulturáltság, a magyar művelődés múltja és érdeke kapcsolódott össze az elemzésben. A kivált stiláris megfigyelésekben finom analízist természetesen és rugalmasan egészíti ki Nietzsche Szókratész-felfogásának kritikája, a Biedermeyer-kor polgári ízlésének elmarasztalása, Karinthy és Huizinga szellemi viszonyítása, Ronsard és József Attila egy-egy versének párhuzama, a „Nyugat" méltatása, messzi múltba és jelenbe ívelő gondolattársítások. Ez a tudományos bázisú sokoldalúság jellemezte és tette értékessé újabb irodalomtudományi írásait is. Recenziónak indult, de értekezéssé bővült-gazdagodott - egyebek között - Trencsényi-Waldapfel Imre //észtoc/osz-fordításáról és Kardos Tibor /Irgí'ras-monográfiájáról írt méltatása, de Shakespeare és Eric