Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az Olümposz bűvöletében - UNGVÁRI TAMÁS: Monotroposz. Vázlat Devecseri Gáborról

ga: ahogy a Hasfelmetszés...ben, úgy az utolsó versekben is megmaradt játékossága, örömvágya. A halállal itt egy retorikus hó's packázik. A véletlen, vagy a szerkesztői gondosság tette, hogy A mulandóság cáfolatául utolsó sorai az örömről szólnak. Devecserinek azzal a jellegzetes fordulatával, mely a poénre hegyezi a sort: „örömet kívánni az örömnek!" A halál irracionalitására neki az irodalom volt a válasza. „Itt járt nálam Hámos Gyuri ..." S ott járt nála Homérosz is. A különbséget holt és élő látogatói között sem vette észre. Irodalomról társalgott a túlvilágról visszaszólva. A múltról, mely máris irodalommá emelkedett, pusztán attól, hogy ő volt a tanúja. A Hasfelmetszés ... igazából a fiatalkori Barátaimhoz verskötet folytatása - rövid ideig érlelt, mégis horatiusi mű. Esztétikai levél, jó tanács, hogyan kell költőként élni akkor is, amikor a prózai elmúlás kivédhetetlenül leselkedik ránk. Devecseri végül a „Homo aestheticus" megújult szelleme volt közöttünk, a műre koncentrált folytonos izgatottságával, tökélyt hajszoló kimerültségével, szerelmeivel, mely mögött a monotroposz kitartó egy-asszonyhoz vonzódása osztódott kalanddá, a szárnyas homéroszi szavaival, melyekben csakis az egy, az egyetlen megfelelő igét kereste, az öröm lefegyverző eufóriájával, mely a kórházi szobából is szerkesztőséget és nyomdát varázsolt, a bőbeszédűségével, melyben talán válasz rejlett a Martinuzziak korára, hol a csukott száj és nyitott szem hősei hallgattak fenyegetően - Devecseri, az örök kamasz, aki talán a legszebb versében szelídítette magához a halált: Az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdő jutott belém: a születő halálnak tudata. „Születő halál" e nagyszerű antitheton magyarázza gondolkodásának rejtélyét. Játékos komolysággal ő mindig ellentéteket társított s végül a nagy viaskodásban nyílt ki képességének telje. A születő halál, amit az ember az életével táplál, régi gondolata a thulén túli szigetről gondolkodóknak, a lélekvándorlás Rhodétől rendszerbe is foglalt mitológiájának. Nem volt hát még másfélszáz éve költőnk - Babitson kívül -, akiben ilyen közvetlenséggé szikrázott volna föl az antikvitás. Nem a formai - hanem a tartalmi üzenetével, mely a gondolkodás trópusaiban, figuráiban, similéiben és contrariumaiban ennyit őrzött a humánumból. így és csakis ebben az értelemben: életet hívott elő Devecseri minden szava. Azzal, hogy az élettől oly távol maradva is, a monotroposz változatosságra tö-