Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az Olümposz bűvöletében - UNGVÁRI TAMÁS: Monotroposz. Vázlat Devecseri Gáborról

Igen, úgy az, ahogy a szigetet is láthatatlan földnyelvek kötik össze a kontinenssel, ahogy az értelmes szavakban maguktól fölfénylik az értelem. De a végső törekvés a manieristáké: megkeresni az egyetlen, mindent kifejező szót (Ez egy szót kalapálnom, köszörülnöm / hány élet kellene valóban); egyetlen versben egybefogni a tegnapot és a jövőt. A végső kérdés ez: hogyan kerekedhet az élet fölébe a vers, hogyan foghatja művészi egységbe a mindenség sokféleségét. Az Odüsszeusz szerelmeiből egyértelmű a vers fogalma. A költemény a szépség foglalata, s a szépség a legfőbb érték. Ezek a versek legtöbbször a költészetről szólnak, s akár egy fegyvervizsgán, az eszközöket veszik számba. Az „Elet" e költeményekben sajátosan ködös, elvontságában nagybetűssé kívánkozó s meghatározhatatlan egzisztenciának rémlik. Devecseri, doctus poéta, embermód tudott örülni és szenvedni, de ahogy szerelmének egykor mondta, ritkán jött le a maga szőtte holdsugár fénynyalábjából a földre. Csupa nosztalgia és csupa elragadtatás volt, csupa kíváncsiság is az Elet iránt. De ez az Elet, vagy élet csak mint a Dichtung, a költészet alapanyaga, vonatkozás-rendszere létezett a számára. Az élet - jogosan - a legvégső és a legmagasabb kategória csengését nyerte el esztétikánkban. Az olyan költő-magatartás, mint Devecserié, ha őszintén jellemezzük, még sem tartozik az „életes" kategóriájába. Az életesnek ugyanis nem a formalista az ellentéte. Egy költő világát az is megszabja, milyen megközelítéssel és hittel oldja verssé élet és valóság viszonyát. Nem vitatja még a valóság primátusát az, akinek ihletője az alkalomhoz forrasztott hagyomány, aki képzeletvilágában elevenen őrzi a tegnapot, akinek az élethez fűződő kapcsolata a nosztalgia és hozzá gondolkodásának műszere egy folytonosan működő, ellentéteket felfeszítő és megválaszoló retorika. A baj az, hogy egy ilyen költőmagatartás leírása már eleve pejoratív minősítésnek hangzik. Költészeti kritikánk olvastán azt hinnőnk, hogy minden költőt ugyanegy sillabusz egységesített kérdésein kell vizsgáztatnunk s ebben nemcsak a vizsgáztatás, hanem az egységesítés bőszítő. Az uniformizálást elkerülendő próbálta például Lengyel Balázs nálunk is bevezetni - angol példára a „kis költő" fogalmát. Dehát a „minor poet" korántsem jelent kis költőt, csak azt, hogy életműve nem valamely goethei vagy József Attila-i egyetemesség jegyében készült. Szűkebb a világa - ám attól még a költészet köztársaságában fejedelmi hely illetheti meg. Költőre könnyűszerrel mondhatjuk rá, hogy „nagy". De a „kis költő" éppúgy csak formálisan ellentéte - a „nagy"-nak, ahogy a „formalista" is csak egy retorika-könyv szabályai alapján negatív párja az „életes"-nek.