Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az Olümposz bűvöletében - UNGVÁRI TAMÁS: Monotroposz. Vázlat Devecseri Gáborról

bár véráldozat idegen maradt tőle éppúgy, mint ahogy talán Firdauszi és a Királyok könyve az egyetlen fordítása, ahol nem kísérti a tökélyt. Szanszkritul nem tudott: s az ő perfekcionizmusának szintjén elképzelhetetlen, hogy bármily közvetítőanyaggal egyáltalán megelégedhetett. Alakja körül immár legendák híznak. Persze, hiszen monotroposz volt egyetlen karaktertulajdonságú, mint a selmaregények hősei. Mint a szentek. Akiket persze gyarlóságaik tesznek azzá, akik, s jó lenne, ha Devecseri szentségének piktúrája ezeket a gyarlóságokat is józan nyugalommal sorolná fel. Mert, hisz ő csak egyetlen szentségtörést ismert. Az unalomét. Társaságában unatkozni nem lehetett. Inkább unalmasnak lenni. Mert nem hiszem, hogy Devecseri jelenlétében (hacsak a fáradtságtól el nem aludt) bárki is szóhoz jutott volna. Ő beszélt, életveszélyesen kanyargó, de mindig lezárásra kerülő körmondatokban, melyekben a közbevetéseknek, zárójeleknek annyi, de annyi helye volt. S ezt nem azért mondom el, hogy beálljak azok közé, akik holtában most az ismeretségével dicsekednek. Mindenki ismerte és ő ismert sokakat - benne élt a magyar irodalom hétköznapjaiban, hiszen a hétköznapjai tele voltak irodalommal. Azért említem fel, mert nagy művének a Hasfelmetszés...-nek egyes részeit diktálni kényszerült: a lélegzetvétele, a zihálása, a gondolkodásának körmönfontsága mind benne van ebben az egyedülálló könyvben. Tudnivaló, hogy a Hasfelmetszés előnyei a halálról szól. Miként a klasszikusokat, ezt a nemrégiben megjelent könyvet máris sokan magyarázzák. Hogy ez végül is győzelem a halálon, hogy a nagybeteg, a szenvedő, a kínoktól megalázott költő a morfiumtól enyhített szünetekben magnóra diktálta győztes testamentumát. De hát ez nem testamentum. S nem is a halálról szól. Devecseri, szenvedései közben egy percre sem nézett szembe a halállal. Olcsó lenne most már a gondolatot úgy folytatni, hogy az életével vetett számot. Nem, még azzal sem. A betegség, ez a halálos is, arra volt jó, hogy az irodalomról beszéljen. Még a halál közelsége se félemlítette meg annyira, hogy az ebben a perspektívában talán eltörpülő literátori gondokat elhessegesse. A Hasfelmetszés... szívszorító és fájdalmas olvasmány - de a rémület és a részvét, az aggodalom és a szeretet mégsem homályosíthatja el a szemünket, ha a könyv tárgyát akarjuk meghatározni. A Hasfelmetszés...-ben egy haldokló fecseg az irodalomról. Lángeszűen fecseg, elementárisán önti a szót, de - miről? Ami neki a leglényegesebb volt. Hogy mikor ismerte meg Somlyó Zoltánt és hogy milyen volt Bóka László. És