Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

sincs meg ennyire, ítéleteid (tudom, ellenszenves alak számodra) Osvát Ernőre emlékeztetnek, a kritikai felfedezés formulázásbeli sűrítésén túl — valami lappangó írásképtelenségben is. A „pedagógiai látványosság" ebben a tanulmányban már élvezhetőbb ugyan, mint a rólam írt dolgozatban, de az esszé értékét még mindig nem az egész alakításban, hanem a részletek mély nyilallásaiban látom, s ez, azt hiszem, úgy is lesz mindig. Olyan kritikus vagy, aki elé diótörővel kell állni, de épp ezért leszel egyszer izgató, aki ma sokaknak talán riasztó vagy. Szerepedet én mélyebben érzem bontakozni, mint ahol a művek keletkeznek — az ország szellemi életének rejtettebb rétegében, ahol a sorsdöntő leszámolások és ösztönzések végzik munkájukat. Az ország lelkiismerete, valami ilyesmit gondolok rólad. Szeretném, ha utódom lennél a magyar kritikában, az én brillírozó, fényűző, lojális, műveket-tékozló egyéniségem után a komor, kíméletlen vakond-lelkiismeret — ha iga[z]ságában talán egy kicsit kevésbé kegyetlen is, mint ebben a tanulmányodban voltál. A breviáriumot köszönöm, itt is jól választottál. Szinte kedvem volna megkérni, állíts össze egy két-háromíves füzetet, amelyben egész munkásságomat töményítenéd össze egy-kétszáz idézetre, nem okosabb volna ezt adni ki könyveim helyett? Forr-e még a debreceni forradalom? Vagy az „isten szörnyetege" után a tenger is kisimult? Nagyon szeretném, ha a te lelkiismereted egy biztos szerkesztői pozícióba helyezhetném, vígan eveznék hajlamomnak megfelelőbb vizekre. Az „Adatok egy sztoikus szekta történetéhez" megírás előtt áll, ha folyóiratotok megindul, nektek adom. Egy ív számonként, azt hiszem, legjelentősebb prózai írásom kerekedhet ki belőle, ha közben el nem kedvetlenedem. Könyvbírálatot is adok, 30 %-ja a lapodnak fedezve van, s te magad kinyomod a másik 20-at. Csak neki hát! Debreceni leruccanásomnak a fárad[t]ság ellenére is örülök, szép is volt, meg jobban meg is ismertelek, erényeiddel, hibáiddal együtt. Azt hiszem, kitűnően ismerlek, egyszer talán meg is írlak, nem mint írót, hanem mint embert. Örülök, hogy éppen te lettél annyi ember közül a barátom. Fényesebb képességű barátot találhattam volna talán, de akinek a barátsága ennyire jó jel lenne a saját pályám számára — soha. Hallod ezt az önzést? Gézáéknak, Szabóéknak, Kardosaknak köszönöm barátságukat, téged kicsiny családoddal együtt sokszor ölel: N. László 42. [Debrecen, 1933. nov. 5-7.] 1933. nov. 5. Vasárnap. Kedves Laci, rossz szellemed íme visszatér. Sajnálom — vagy talán épp ez az örvendetes? -, hogy csak most láthatod az első Tanu-szemelvényt, középiskolák számára szabadalmazva. Talán debreceni első napjaid napfénye, az utolsó mosolygó őszi fény, enyhítette volna az összeállítás (=összekapkodás) hiányait.