Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

UTÓSZÓ 1944 szeptemberében, amikor Budapestről — táskámban apám, Gulyás Pál Németh Lászlóhoz írott leveleivel — a vonaton jó félnapon át hazafelé vergődtem, bizonytalannak tűnt, hazajutok-e egyáltalán. Előző nap hatalmas bombázás pusztított, s a vasútvonalat is végigseperte. Arra számítottam hát, hogy a kemény nap után egy kis nyugalom következik. Ám a szerelvényt Szajolban leállították, mert felderítő repülők jöttek. Nagy zúgás, dörrenések, légvédelmi ágyúk torkolattüzei — gyönyörű, halálos tűzijáték! De szerencsém volt, s bár öreg este lett, épségben érkeztem meg Debrecenbe. A kedves, jó Németh László és felesége óva intett ettől az utazástól. Nyár elejétől családtagként éltem közöttük, velük együtt vándorolva Kenéséről Mezőszilasra, majd Budapestre. Marasztaltak, töltsem náluk azt a pár hónapot, ami még hátra lehet a háborúból. A józan ész nevében kérleltek, s a távolból anyám is ugyanezt tanácsolta, mert a főváros biztosabb menedéknek számított. Ki tudta akkor még, hogy a háború elhúzódik, s a sikertelen kiugrás után újabb szerencsétlenség szakad az országra, főleg Budapestre. Némethék sokmindenre felkészültek, azt azonban ők sem gondolták, hogy házuk beszállásolt katonák martaléka lesz, akik télvíz idején könyörtelenül kiűzik onnan őket. Ekkor még nem sejtették, hogy élelmük, ruháik, minden értékük odavész, s a féltve őrzött könyvek, kéziratok nagy része is elpusztul. Nem láttam bele a jövőbe, inkább a makacs esztelenség s valami ködös belső sugallat szavára döntöttem úgy, hogy vállalva a veszélyes utazást is, hazamegyek. Elszántságom Németh Lászlót elgondolkoztatta, és kérésemre megengedte, sőt biztatott is, hogy íróasztala fiókjaiból összekeresgéljem apám hozzá írott leveleit. A sietségben nem is néztem a feladót, mert anélkül is eligazítottak a jellegzetes, kedves, jól ismert írásjelek. Igy vittem haza a biztos pusztulásból a nagy paksamétát. Vittem vissza a Törökvészről a tavasz óta immár örökre eltávozott feladó elárvult dolgozószobájának üveges szekrényébe. Igy kerültek együvé, közös fedél alá a testvér-levelek, az elküldöttek és a válaszok: a két hű barát üzenetváltásai, barátságuk fényjelei, tanúi. Ám nemsoká Debrecenben is elszabadult a pokol. A bombák mély krátereket vágtak a bérházak körül, még a közeli temetőt sem kímélték. De csodák csodája, nem omlott össze ,,a temető kártyavára": a Dobozi-bérház, nem dőltek le a vékony tűzfalak, melynek gondolata szinte szuggerálta és rémlátomásként gyötörte Gulyás Pált utolsó éveiben. A bérházat — ez időre emlékezve — Gellért Sándor is találóan verselte meg: „Várja, mint egy tarisznyavár, mikor ugrik rá a halál." Ám a halált valami mégis csak elűzte a Dobozi-bérháztól. A csoda, a véletlen vagy talán maga a kegyelem? Ki tudja? De lehet, hogy csupán egy köteg levél sugárzó lelke őrködött a „temető kártyavára" felett...