Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

Ascona, „Sogno", 1943. VII. 17. Kedves Pali, régóta nem hallottam hírt felőled. Remélem, nem azért, mintha legutóbbi levelemet rossz néven vetted volna. De tudom, hogy onnan, hazulról, Svájcot nagyobb távolságban érzik az emberek maguktól, mint én Magyarországot, s azokat, akiket otthon barátaimnak tartok, innen. S úgy látszik, Basel is közelebb van Debrecenhez, mint Debrecen Baselhez. Legalábbis úgy tűnt nekem, hogy Baselben többet beszéltek a Debrecenből odavárt magyar lektorról, mint amennyit ezzel Debrecenben törődtek. Ismered-e azt a Némedit, akiről szó van? S milyennek tartod? (...) Azt remélem, hogy ez a levelem a Bocskay-telepen talál meg Németh Laci közelében. Róla sincs semmi hírem elutazásom óta. Az utolsó előtti napon telefonon beszéltem vele. Legutóbb, amikor Magdi írt Ellának, pár sort fűztem a levélhez, és legújabb munkái iránt érdeklődtem. Nem jelent volna meg semmi tőle a könyvnapon? Egy könyvet, amelyet akkor elkapkodtak,, szerzője már elküldött nekem. Noszogasd meg egy kissé Lacit, ha szükség volna rá. Még mindig azok közé a kevésszámú írók közé tartozik, akiket olvasok. És másik még olvasott auktorom, Gulyás Pál? Tőle sem jelent meg semmi? Ha a levélen hivatali állásomat megadjátok (Kulturberater der Königl. Ungarischen Gesandtschaft in Bern), bármit simán és gyorsan küldhettek. A szellem állása odahaza? Nem óhajtasz jól bevált pesszimizmusom ellen küzdeni? Lacinak a debreceni egyetemmel szemben kezdettől fogva nagyobb tartózkodást ajánlottam volna, ha kifejezetten is tudni akarta volna azt, amit úgyis sejtett, hogy mit jelent hallgatásom. A magam helyzetét idekint úgy képzelem: engem mércének állítottak ide, hogy ami van még az emberi Európából, lemérje rajtam a magyar szellem magasságát. Ehhez elég itt alkotnom, s hallgatnom hazafelé. Itt a legszínvonalasabb napilapba s a vezető folyóiratba kérnek cikket tőlem (s kapnak persze), s megértem azt, amit Szegeden nem: a zürichi diákság kérésére az egyetem auditorium maximumában kellett előadást tartanom. Téma: A szellem. A szellemi élet lesz a tárgya azoknak az előadásoknak is, amelyeket augusztus végén a leysini szanatóriumban üdülő diákoknak tartok. Egy zürichi diáktól indult ki a gondolata. A dolgom, amit mind a derék svájciak adnak, s mind a magam közvetlen alkotási igényének is megfelel, több, mint amennyi otthon — kivéve még talán a nagy természettudósokat — magyar egyetemi tanárnak valaha volt. S még a Dél és az Alpesek atmoszférájánál is többet jelent az embereké. Nem is a magas szellemi színvonal a fontos, hanem az a méregtelenség, amelyben — kivéve itt — régóta nem volt részem. Sokat írhatnék erről s a nagy cédrusról a kertben, a magnóliákról és a cryptomeriákról, amelyek az óriás fenyőkkel itt találkoznak. Szőlővirágzás s a szentjánosbogarak nászának idején érkeztünk ide, s azóta a második teliholdat bámuljuk az Itáliába nyúló tó felett. Talán majd írok még mindezekről. Mindig virágzik valami — s köztük hölgyeim virágzanak. Magdival együtt üdvözlünk Benneteket, s üdvözöljük Laciékat is szeretettel: Károly G. P. aug. 12-én elkezdett egy válaszlevelet, mely befejezetlenül maradt: Ditró (Csík vm.), 1943. aug. 12. Kedves Károly, Ditrón vagyok aug. 3-a óta. Bocskayban a hőség kibírhatatlan volt, Debrecenben — gondolhatod — még inkább. A magasabb vidék felé menekültem, 10—15 Nagytemplom magasságában Debrecen fölött. Most éppen patikus sógorom (feleségem húgának ura) nagy, árnyékos kertjében írok a füvön heverve a málnák, ribizlibokrok és csalánok, gizgazok között. Itt friss a fű, szinte svájci zöld (ezt Te tudod jobban!), a Napnak is olyan magaslati a ragyogása. Bizony este már hűvös, hideg van itt — ,,huhókolásunk" lenge füstté válik a hold tiszta fényében. De szívesen borzongok itt, mert legalább tudok lélegzeni, van levegő... Persze itt is „gondolkozdát" csinálok a vakációból (N. L. kifejezése!), van töprengeni itt ok bőven. Te mindenesetre nemesebb, előkelőbb távlatba kerültél a magyar sorstól, én itt vagyok a magyar sors sűrűjében. Özv. Csibi Antalné — „Csibi néni" — a házigazdám, ti. a sógoromnak nagy háza tele van rokongyerekekkel, jobb nekem egyedül feküdnöm és kelnem. Holmim így nem kallódik el. Erről