Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)
Önéletrajzi jegyzetek, 1958
is rebesgették, hogy néhány monitor rendszeresen kiszökik éjjel az intézetből, de mondom, semmi biztosat nem tudtunk. Volt az intézetben, csak az étkezőben láttam, egy körülbelül tizenkét éves, pepita nadrágos, csillogó, fekete szemű fiú, aki bennem is pederaszta vágyakat ébresztett; mondanom sem kell, hogy csak a gondolatnál maradtam. — Volt még egy magyar zsidó fiú az intézetben, Goldberger, elálló fülekkel, jellegzetesen zsidó csúnyaság, tán kissé púpos is volt, hangja rikácsoló - ritkán láttam, ki nem állhattam. De egyszer véletlenül tanúja voltam, amikor többen megtámadták, ronda zsidónak nevezték, Goldberger veszettül védekezett, harapott, rúgott, én segítségére akartam menni, de egy tanár megjelenése véget vetett a jelenetnek. Mélységesen megdöbbentem: életemben akkor először hallottam zsidózást. De még nem támadtak kételyeim, vajon magyar vagyok-e, vagy zsidó. Zsidó családomban, környezetemben nem tudhattam, hogy zsidónak lenni üldöztetést is jelenthet. Goldberger esetében az volt a tragikomikus, hogy én alapjában véve a támadókkal rokonszenveztem, de „az igazság" védelmében Goldberger mellé álltam. - Egyszer télen szánkáztunk, az út jeges volt, egy kanyarnál a szánkó, melyet én vezettem, az út szélére sodródott, mely egy szakadék fölött vezetett, a zuhanást csak úgy tudtam elkerülni, hogy a rohanó szánt nekivittem a korlát egyik oszlopának, amely majdnem kifordította a combomat. — Tavasszal teniszeztem, a pálya tele volt kiálló kövekkel, erősen lejtett, középhálójában több volt a luk, mint a háló. Legveszélyesebb ellenfelem egy Mathei nevű francia volt, olyan orral, mintha szétlapították volna, többnyire megvert. - Reggelire vajat, mézet, kávét kaptunk, vasárnap kakaót; a mézet összekevertük a vajjal, úgy kentük fel a kenyérre. — Üzletileg is tevékenykedtem, először életemben. Nagyon szerettem a csokoládés marcipán rudat, a városban lehetett kapni, feléig ezüstpapírral volt borítva. A bolt valószínűleg úgy kezdődött, hogy óra közben valamelyik fiú meglátta nálam, megkívánta, én átengedtem egyet, s minthogy csak én járhattam be a városba, s egyre több jelentkező akadt, bevásároltam egy egész dobozzal, s egy-egy rudat nyereséggel adtam tovább. De ráfizettem, mert raktárom nagyobb részét én ettem m eg, úgyhogy két-három hét után abbahagytam az üzletet, mert az egész zsebpénzem ráment. - Itt tettem zálogba a nagybátyámtól kapott aranyórát, talán akkor, amikor megszöktem, vagy meg akartam szökni. A ki nem váltott zálog emléke évekig nyomasztott, nem tudom, hogy számoltam be otthon az eltűnt óráról. Tanév végével kereskedelmi diplomával a zsebemben hazautaztam (egyenesen Pestre?), semmivel sem okosabban, mint ahogy jöttem. Akkor megfogadtam, hogy tíz-húsz év múlva újra eljövök St. Gallenba, mint ahogy általában mindig szerettem volna később visszatérni, s megszemlélni azokat a heyeket, ahol hosszabb időt töltöttem. De csak ritkán sikerült; Olgával vol-