Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

sem jutottam el, épp csak néha az igazgatósági irodába, amikor a „postát" vittem be a városba. Az intézet kereskedelmi ismeretekre s idegen nyelvekre tanított, legfőbb jellegzetessége nemzetközisége volt, brazíliaiak, angolok, spanyolok, franciák éltek ott úgy, hogy mindig különböző nemzetiségűek kerültek egy szobába. Anyanyelvén senkinek sem szabadott beszélnie; ha valakit rajtakaptak, „Muttersprache" felkiáltással rovásra vették, s heti két frank zsebpénzéből - legalábbis nekem annyi volt — húsz centimes-ot levontak. Különösen egy Müller nevű, fekete szakállas, német tanár vadászott az anyanyelvükön vétkezőkre. Nekem könnyű dolgom volt, mert egyrészt magyarul senki sem tudott, rajtam kívül még két magyar volt az intézetben, de azok is más épületekben laktak, s amellett otthon megszoktam, hogy németül beszéljek. A növendékeket életkoruk szerint nyolc osztályba sorolták, volt köztük tízéves, de voltak bajuszos huszonöt évesek is. Én a 7. osztályba kerültem, de év közben alakítottak egy külön 7. a osztályt, szinte azt mondhatnám, az én kedvemért. Ennek nagyjából a következő a története. Az egyes osztályok, tanárok felügyelete alatt, egy-egy délután sétákat tettek a város környékén, a 6. és 7. korosztályba tartozóknak azonban nem kellett együtt maradniuk, nem is tanárok kísérték őket, hanem minden szerdán ötös-hatos csoportokban, egyegy ,monitor" vezetésével (így hívták a 8. osztályosokat) járhatták a vidéket, azzal a kikötéssel, hogy a városba nem szabad bemenniük. A tilalmat természetesen megszegték, maguk a monitorok elsősorban, némelyik el is engedte a csoportját a sétaidő végéig. A városban volt egy kis cukrászda (én egyszer jártam benne), melynek emeleti különszobájában a fiúk nőkkel találkoztak. Ezt felfedték, állítólag olyképp, hogy egy szemben levő üzletből Müller tanár tükörből figyelte a cukrászda bejáratát, s pontos listával tudott szolgálni a kliensekről. Schmidt igazgató, egy szép szál, nagy szakállú, ötvenes férfi, megtestesülése a germán férfieszménynek, egy vasárnap reggeli és levélosztás után, az óriási ebédlőteremben bibliai felháborodással elmondta az esetet, s beszüntette a 6—7. osztályok kiváltságát. Fellázadtam az „igazságtalanság" ellen: én nem jártam a városban, a cukrászdában (csak jóval később egyszer), s az ítéletet nem fogadtam el. Részletekre nem emlékszem. De nyilván ezután csinálták meg a 7. a osztályt, melynek megengedték, hogy bejárjon a városba. Valamilyen újabb bonyodalmak következtek alighanem, de már csak arra emlékszem, hogy egy tiszteletbeli állást kreáltak számomra: én vittem be hetenként egyszer-kétszer az intézet postáját a városba. Nem tudom, ezekkel a zavarokkal volt-e összefüggésben, hogy egyszer néhány órára „dutyi"-ba zártak; egy Amarini nevezetű bikaerős brazíliai monitor jött értem, lefogott, és bezárt valamilyen szobába. Akkora felháborodás vett erőt rajtam, hogy el akartam szökni az intézetből; később úgy is mondtam el a történetet, hogy való-