Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)
Önéletrajzi jegyzetek, 1958
Van egy-két részlete az életemnek, melyekről nem tudom megállapítani, melyik korszakomba tartoznak, még magántanuló koromba-e, vagy arra az időre, amikor körülbelül tizenhárom-tizenöt éves koromban már a Markó utcai gimnáziumba jártam, s a harmadik és negyedik osztályt végeztem. Alapjában véve terjesen mindegy, csak öreges pedantériából kérdezgetem magamtól. Úgynevezett nemi felvilágosításomat természetesen anyám vette kezébe: valamelyik fürdőhelyen délelőtti sétáinkon folytatásokban felolvasott nekem egy kis könyvet, mely a szaporodásról szólt, a növényekével kezdte, az emberével végezte. Még oly éretlen voltam, hogy csak elméleti érdeklődéssel hallgattam a felolvasást, s csak az tűnt fel, hogy anyám oly gyakran kérdezgette tőlem, nem untat-e a könyv. Egy padon ültünk, egy erdőben. - Születésemkor nem végezték el rajtam a circumcisiót, ezt az orvosok utólag szükségesnek tartották egészségi okokból, s ezekben az években csinálták meg a kis műtétet. Anyám azzal vigasztalt, hogy Angliában ez keresztény fiúgyermekeknél is általános szokás. Ez idő tájt volt első magömlésem, amely halálosan megijesztett. De a nők iránt még teljesen közömbös voltam. - Ebben az időben jártam tánciskolába is, az alacsony, gömbölyű Ziegler úrhoz, az Andrássy útra, de nagyon kedvem ellenére. Amennyire csak lehetett, kivontam magam a tanítás alól; ha hölgyválasz volt, elbújtam a függöny mögé. Idétlen, ostoba dolognak tartottam a táncot. De amikor jó néhány év múlva beleszerettem — rövid időre — egy úgynevezett jó társaságbeli lányba, aki szenvedélyesen táncolt, az ő kedvéért külön táncórákat vettem, s elmentem néhány úgynevezett zsúrra (délutáni uzsonnák, tánccal egybekötve), ahol találkozni reméltem vele. Ekkor már kezdtem nagyon viszolyogni attól a polgári, úri társaságtól, a „lipótvárosiaktól", amelyhez születésemnél fogva tartoztam, de amelyből nagyon gyorsan kivontam magam. - Ebben az időben történt az is, hogy életem első s azt hiszem, utolsó pofonját is adtam. Valamelyik nyaralóhelyen egy Gergely nevű magyar fiú (szüleink ismerték egymást) tiszteletlenül nyilatkozott anyámról. Halálosan felizgultam, s kövér szemüveges arcába ütöttem, nem mert visszaütni. Egyébként sohasem verekedtem, iskolában sem. — Ebben az időben vették ki öcsémnek a manduláját is, s a műtét után napokig fagylaltot kapott, amiért nagyon irigyeltem, mert én fagylaltot legföljebb ha évente egyszer kaptam. — Egyszer családi összejövetel volt nálunk, nem tudom, milyen ügyben, s ezen Hermann bácsi és Zseni néni kegyetlenül összekaptak, amit én csak abból tudtam meg, hogy Zseni néni befutott a hálószobába, hangosan zokogott. Hermann bácsi pedig az ebédlőben a kanapén feküdt, vizes borogatással a fején és a szívén. Ez a jelenet annyira megrémített, hogy a hideg rázott, ha később eszembe jutott. Egyébként a nagymama is elég veszekedős volt, de csak a két lányán töltötte ki a mérgét, fiával