Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

engedte - lementünk a partra, elöl az egészséges gyerekek, rajokra oszolva, zászlókkal, egy-egy nővér felügyelete alatt, leghátul a kórházi részleg. Engem Hedvig nővér egy kis kocsin tolt ki, ami elég fáradságos munka volt, mert egy kövezett ösvény vitt ugyan a parthoz, de azt a szél mindig befújta homokkal, a kerekek mélyen besüppedtek, s az utacska a dombok között hegynek föl, hegynek le vitt. A Hospiznak külön strandja volt, messze a fürdővendégek strandjától, amely hosszú kilométereken ölelte körül a szigetet. Ez a fövenypart rendkívül széles volt apály idején, de a dagály főképp viharos időben ellepte négyötödét, sőt, ha úgynevezett „Sturmflut", egészen erős vihar hajtotta, feljött egészen a kövekből rakott töltésig. De rendes körülmények között a töltés mentén egy, talán húsz méter széles sáv húzódott, amelyet nem ért el a dagály, s akármilyen mélyen ásott is az ember a selyemsima, szikrázó homokban, nem jutott le nedves rétegekhez. Itt üldögéltem én, és fájó szívvel néztem a strand túlsó részét, mely barna, rugalmas, kemény volt, szinte visszarúgta az ember lábát, s ahol két-három nyomnyira már vizet ért az ember. Itt játszottak az egészséges gyerekek, hatalmas földvárakat emeltek, vízzel teli futóárkokkal egész csatornarendszereket építettek, a formázható engedelmes homokból szobrokat gyúrtak, a mindennap frissen kivetett kagylók közül kiszedték a ritkább fajtákat, egyszóval a paradicsomban éltek — én meg messziről néztem őket a mihaszna száraz homokban ülve, amellyel semmit sem lehetett kezdeni. Néha megkönyörült rajtam valaki, s hozott egy vödörke vizet, de azt a homok egy pillanat alatt elnyelte. Mégis boldog voltam. (Kagylópiac, Herzmuschel, Segelmuschel, Stirkmuschel, cserebere. A száraz homokban azonban csak törött, széttaposott kagylókat lehetett találni.) Boldog voltam, mert az irigységet hírből sem ismerem, sem a becsvágyat, s elégedettségre hajló természetem van, szerény vágyakkal. Nem öncsalás! Hibáimról majd máskor, bőven. A Norderneyban töltött másfél esztendő szétpereg sivatag emlékezetemben. Mit tudok még róla? Ha nagyon szeles volt az idő, Hedvig nővér a betegek kis nyáját a dombok közé vitte, itt egy-egy kis völgyecskében, laposban meg voltunk védve. Itt néha juhokat láttam, az első juhokat életemben. Norderneyban tanultam meg írni-olvasni a gót betűs ábécét, de kitől? Elfelejtettem megírni, hogy a tengerparthoz vezető útnak körülbelül a közepén, egy kaptató tetején pad állt, s közelében a viharjelző készülék: árboc, melyre egy fekete gömböt húztak fel, ha vihar fenyegetett. Vasárnap édesség fejezte be az ebédet: „puding", valamilyen kocsonyás,édes ízű anyag kerek kagylóformába öntve; ha az ember csak hozzáért is a tányérjához, már reszketett. Egy nap piros volt a kocsonya, sárga krémmel leöntve, másik alkalommal a kocsonya volt sárga, a krém piros, de az ízük ugyanaz. (Polgár Alfréd, Bécsben: mit resz3 b