Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

ezt anyám gyorsforralón felmelegítette, s egy Pestről hozott kis fürdőkádban megfürdetett. A tengerparton bérelt egy úgynevezett Strandkorbot, Jóska oda vitt ki engem a kosár elé, a homokba ültettek ott, a meztelen beteg lábamat napoztattam, s kis ásóval,különböző pléhformákkal játszottam a homokban. Egy idegen német úr gyakran járt oda hozzám — anyám akkor még nagyon szép volt —, ezt az urat is nagyon szerettem. Nem tudom, magam emlékszeme, vagy csak jóval később anyám elbeszéléséből maradt meg benne, hogy ez a német úr naponta egy csokor rózsát küldetett anyámnak. Úgy rémlik, egyszer lóverseny volt a környéken, a német úr el akarta vinni anyámat, de ez nem ment el, mert nem mert egyedül Jóska felügyeletére bízni. * Anyám gyakran beszélt nekem lánykori, asszonykori sikereiről. Ahogy szavaiból kivettem, ártatlan kacérkodások voltak, s ezt szentül el is hittem. Meghallgattam, amit mondott, de részleteket nem firtattam. Leküzdhetetlen szemérem tiltakozott bennem az ellen a lehetőség ellen, hogy anyám, apám is húsból, vérből vannak. Apámról semmit sem tudok, anyámról csak azokat a tisztes, szerelmi, női játékokat, melyeket önként elmondott, ötvenéves lehettem, amikor Lili húgomnak egy elszólásából megtudtam, hogy tíz évvel fiatalabb öcsém állítólag nem apámnak a gyermeke, hanem Liebermann Leó egyetemi tanáré, akivel anyámnak, mondják, viszonya volt. Azóta megszoktam ezt a gondolatot, de akkor azt hittem, megnyílik alattam a föld. Liebermannról anyám sosem beszélt. Az elmúlt tizenöt-húsz év alatt sosem mertem arra gondolni, hogy egyszer megkérdem tőle, igaz-e. * Hány éves lehettem? öt, hat, hét?, amikor anyám elvitt Norderneyba, az Északi-tengernek egy szigetére, Helgoland mellett, egy úgynevezett Hospizba. Ez a nagy, több szárnyból álló vörös téglás épület a tulajdonképpeni fürdőhelytől körülbelül félórai távolságra állt, s főképp egészséges gyermekek üdülésére szolgált, de volt egy derékszögben behajló kisebb szárnya, az úgynevezett Krankenpavillon, ahol beteg gyerekeket gondoztak. Homokdombok, széles szálú füvei, itt-ott cserjékkel benőtt úgynevezett dűnék között állt az épület, széltől védett helyen, körös-körül egy fedett folyosó futott. Ablakaiból nem lehetett kilátni a tengerre, mert a dűnék elálltak a kilátást. Én természetesen a kórházi részbe kerültem, hisz hamarosan meg is operáltak, s a másfél év alatt, melyet ott töltöttem, úgy emlékszem, csak egyszer jutottam