Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

taltam is néha az ellenkezőjét. Gyermekkoromban évekig nyomtam az ágyat, kényeztettek, s én hálás voltam, rninderikit szerettem; az emberek jóságába vetett hit formálta meg jellememet. Később a csalódások ellen könnyelműséggel védekeztem: nem vettem őket tudomásul, rossz emlékeimet hamar elnyomtam. S a köd még ma, hatvannégy éves koromban sem oszlik, még mindig jobban hiszek az emberben, mint ahogy józan ésszel szabadna. • Önmagamról is valószínűtlenül kevés emlékem van gyerekkoromból. A Báthory utcában születtem, az udvarban egy nagy papírraktár volt, kigyulladt, csupa láng és füst volt az udvar, de engem, mintha mi sem történt volna, elvittek sétálni. Egyike legelső emlékeimnek. Valószínűleg későbbi keletű az első műtét, melyen otthon estem át, lakáson, négy-ötéves lehettem. Csonttuberkulózisom volt, a bal bokámat fel kellett nyitni s a csont szuvas részeit kikaparni; ezt a műtétet még háromszor-négyszer megismételték, utoljára tán hat-hét-nyolc éves koromban, Norderneyben. A Báthory utcában, úgy emlékszem, a szobában állították fel a műtőasztalt, sem félelemről, sem fájdalomról nem maradt emlékem — ez is jellemző a rossz emlékeit lefojtó természetemre —, csak arról, hogy szinte az egész rokonság összegyűlt körülöttem — nagymama! -, s hogy az elaltatás után arra ébredtem, hogy vastagon bepólyált s vánkosokra feldúcolt lábbal fekszem a kis rácsos ágyban, s töméntelen sok ajándékot kaptam. Nagymama sötétbarna, lilasávos selyemruhában volt. Azt már megint nem tudom, hogy az ezután következő években felgyógyulásomig végig feküdtem-e, vagy időközönként jártam - és hogy sántítottam, bicegtem volna, nem hiszem. (Első műtétem után többek között egy kanárit is kaptam.) Sokat toltak kocsiban, még Norderneyben is. Szüleim mindent megtettek, hogy kigyógyíttassanak: minthogy az orvosok tengeri levegőt és vizet javallottak, anyám kétszer is elvitt hosszú hónapokra a tengerpartra, még Norderney előtt, egyszer Heringsdorfba, egyszer Blankenbergbe. Apám csak rövid ideig volt velünk, tehát azt gyanítom, hogy ekkor még megvolt az irodája. Az egyik ilyen útra anyám egy Jóska nevű, húsz év forma legényt vitt magával, bizonyára, mert engem karban kellett vinni, kocsin tolni stb. Erről a Jóskáról, akinek még az arcát sem tudom felidézni, mindössze annyi emlékem van, hogy kimondhatatlanul szerettem, mint általában mindenkit, aki a közelembe került, s hogy egyszer, nem tudom mivel, megbántott. Pestre hazaérve Jóska eltűnt a szemem elől. Milyen hazátlanul érezhette ott magát Heringsdorfban, tíz szót se tudott németül. Szállodában laktunk, anyám el nem mozdult mellőlem, naponta néhány kanna tengervizet hoztak nekünk,