Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)
Önéletrajzi jegyzetek, 1958
kérem? Nem értettem a nevét. — A délutánból még mindössze arra emlékszem, hogy Ignotus (milyen apró emberke volt) óvott attól, hogy újságíró legyek, az tönkreteszi az emberben az írót. De én akkor már rajongó olvasója voltam Kari Krausnak, tehát fölös volt a figyelmeztetés. (Megvolt a Fackel valamennyi évfolyama, vörös félbőrbe kötve; az egyetlen könyv volt, melyet kivettem könyvtáramból, mikor ezt eladtam; Vilinek ajándékoztam később.) Hamarosan a Lia megjelenése után megismerkedtem Tóth Árpáddal. Sok barátom közül, akikre életem során szert tettem, ő egyike volt a legbájosabbaknak, a legszeretetreméltóbbaknak. Azt hiszem, ő is szeretett. Három évig, amíg el nem indultam hétéves emigrációmba, szabad időmnek nagy részét vele töltöttem, vele s társaságával, soha félreértés, harag közöttünk nem volt, legalábbis tudtommal. Remélem, sosem bántottam meg. Amennyire meg tudom ítélni, e három év alatt én voltam legbizalmasabb barátja. Bródyéknál ismerkedtünk meg egymással, kikkel valamilyen távoli rokonságban voltam, de addig nem érintkeztünk. Bródy Sándor, a magánéletbe visszavonult kereskedő, felesége, Sárika (ez volt nagyváradi születésű nagyanyánk révén rokonunk, lánykorában Hermann bácsi udvarolt neki), s három gyerekük, Pali, Andi és Zsuzsi. A Gresham-palotában laktak, Pádi házitanárkodott a gyerekeknél, Bródyék mecénásaként szerepeltek. A Lia megjelenése után Pali, a legidősebb fiú, nálam tán két-három évvel fiatalabb, meghívott hozzájuk, Pádi meg akarna velem ismerkedni. Majd leesett a székről, mondta nekem, amikor nevemet a Nyugatban olvasta (mármint Pali), sose gondolta volna, hogy író vagyok. Élesen emlékszem Pádi szelíd, kedves, mosolygó diákarcára, amikor Pali a Mérleg utcára nyíló szobájában bemutatott neki. Nagyon hamar meghitt viszonyba kerültünk, annyira, hogy elpanaszolta Bródyéktól (főképp az öregektől) elszenvedett sérelmeit, fukarságukat elsősorban - én még egy kissé illojálisnak is éreztem, hogy az új barátnak olyan gyorsan kiadja a régit -, de mindenesetre már az első néhány találkozás után közös front alakult ki közöttünk Bródyék, a „kapitalisták" ellen. Részt vett ebben Havas Gyula is, egy tán velem egykorú debreceni költő, Pádi barátja, aki szintén feljárt Bródyékhoz; reménytelenül szerelmes volt Zsuzsiba, s Pádi ezt is a saját sérelmének tekintette. („A gazdag polgárlánynak persze nem jó a szegény költő.") Sárika közismert háziasszonyi fukarsága is vérig bosszantotta Pádiékat; ha ott vacsoráztak, ebédeltek, sosem laktak jól, oly kevés került az asztalra. (Egyébként Hatvány Lajost is, aki szintén segélyezte, szidta, utálta fukarsága miatt. . .) Az adakozó gazdagok igazságos büntetése, hogy gyűlölik őket. Belőlem különösképp hiányzik ez [a] bosszúszükséglet, sosem éreztem megalázónak az ajándékot attól, akit erre méltónak tartottam. Tán nincs bennem elég büszkeség? Éppoly természetesnek tartom, hogy elfogadjak, ha szükségem van rá,