Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Karinthy és Kosztolányi

Az anyagi kép már jóval vigasztalanabb. Azok, akik nem élvezték a hivatalos körök kegyeit, s kezdetben - mert író-forradalmárokként jelentkeztek, s gyanakvással fogadták őket - a közönségét sem, ki voltak szolgáltatva a nyakló nélküli kizsákmányolásnak. Egyikét-másikát szőröstől-b őröstől örökáron, úgyszólván krajcárokért vették meg könyvkiadók, de megesett, hogy egy fillért sem fizettek nekik, s még jó volt, ha a nyomdaköltséget nem az ő nyakukba varrták. Arról még szó sem volt, hogy példányszám vagy ív szerint kapnának százalékos tiszteletdíjat. Ezt csak sokkal-sokkal később hozták szokásba, s még annál is később tették kötelezővé. De még ezután is nem egy könyvkiadó nagyon tágan értelmezte ezt a kötelezettségét. Közben-közben nyomatott néhányszáz, olykor ezer olyan példányt is valamelyik műből, amelyről elfelejtette értesíteni annak íróját, s természetesen elszámolni is megfeledkezett róla. Ki ellenőrizte ezt? Ki tudta, vagy merte volna ellenőrizni? Hogy bizonyíthatta volna? Erdős Renée

2 volt az egyetlen, aki minden megjelent példányát, az „előkelő kiadó bosszúságára aláírta, s így próbálta ellenőrizni, s úgy mondták, hogy akadt a könyvkereskedőknél és az antikváriumokban olyan példányokra, amelyek nem voltak aláírva. Az író örült, ha munkája napvilágot látott, s félt, hogy ha sokat akadékoskodik, legközelebb ki sem adják munkáját. S mennél igazabb író volt, annál kétkedőbb saját tehetségében. A könyv kiadója azzal nyugtatta meg könnyen megnyugtatható lelkiismeretét, hogy rá is fizethetett volna az üzletre, miután érteni amúgy sem értett hozzá, s csak vaktában, leginkább „szimatra" vásárolta meg. Nem fizetett rá. A tájékozatlan könyvkiadó meggazdagodott a tájékozatlan fiatal írókon. Ki védte meg az írókat? Ki törődött velük lényegbe vágón? Csak elpusztíthatatlan fiatalságuk segíthette át őket a válságos esztendőkön — meg némi vagányság - amíg azután egy-egy jóindulatú szerkesztő, Mikes bácsi

3 vagy Kabos Ede

4 szárnyán sikerült bejutniuk kulinak egy-egy napilap szerkesztőségébe, s valamivel biztosabb megélhetést és némi hátvédet szerezniök. Mert hátvédre minden írónak szüksége volt. Kosztolányi írja Az Elnök

5 című elbeszélésében, hogy „Az irodalmat is a szervezkedés öli meg, a pajtáskodás, a céhrendszer, a házi kritika, mely néhány meleg sort ír a házi főmarháról." De ilyen néhány meleg sor nélkül éhenhalhatott volna az író vagy a költő. A Független Magyarország 2-3, legföljebb 5 koronát fizetett a fiatal írók egy-egy tárcájáért. Kiss József lapjánál, A Hétnél egy-egy hasáb 10 korona volt, s a csonka hasábokat centiméterrel mérte ki Hajdú úr, a kiadóhivatali főnök.