Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Név, család, környezet

Édesanyja, „az angyal", fiatalon, alig negyvenhárom éves korában meghalt, elrepült, s a kis, hatesztendős fiúgyermek számára ez örvénylő élmény lehetett. De haragudni is kell arra, aki itthagy bennünket, aki nélkülünk élni, vagy akár halott lenni is tud. (Lásd József Attila versét

3

.) Ebből fakadhatott egyrészt állandó lelkifurdalása, majd haragja is, s az örök kiváncsiság, kutatás, hogy hogyan és miért történhetett ez a szörnyűség? Ki a hibás? Talán ő maga, a gyermek, mert „rossz * volt, „sírba vitte az anyját , s talán mert egyszer-egyszer haragudott is rá, kívánta halálát... a gyanú, hogy talán az apa volt a tettes. A gyermeki lélek s a költő is többnyire bűntényt sejt a halál mögött. „De mind megöljük kedvesünk, / Bárhogy csűrd és csavard, / Egyik villámló szemmel öl, / Más lágyan nyújtva kart... (A readingi fegyház balladája)* Mennyi gyilkosság Karinthynak főképpen fiatalabb kori írásaiban! Egyik kötetének is ezt a címet adta: Gyilkosok.

5 Anyjáról sohasem beszélt Karinthy. Ha kérdeztem, elkomolyodott, másra terelte a szót. Tőle nem tudtam meg semmit róla, nénjei mondtak egyet-mást. Túlságosan nehéz lett volna őszintén beszélnie erről a fájdalomról. Sokszor mondta valamiről, hogy — hagyjuk ezt — ez homályos dolog, nem olyan egyszerű, nem tiszta. Kardos László kitűnő, tömör Karinthy-tanulmányában

6 a „Szomjúság magötletét kevéssé jelentékenynek mondja, de megemlíti, hogy a téma-kezelésnek karinthys merészsége különöset és elragadót épít ebből is. Én csak azt szeretném ehhez hozzáfűzni, hogy azt hiszem, ennek az írásainak a magva nem ötletből, hanem számtalanszor átélt, izgalmas élményanyagból keletkezett. Anyjáról mindössze egyszer vall Karinthy,

7 néhány elmosódó, hézagos emlékéről és halálával kapcsolatos tárgyilagos megfigyeléseiről, érzéseiről. Utoljára látja őt a klinika különszobájában. Apja viszi magával oda. „Az az érzésem, hogy anyám mindkettőnkre haragszik" — írja (halni készülő feleségétől is haragban válik el). „Lassanként ellenszenv fejlődött ki bennem a »szegeny kis árvák*, »anya nelkül« és más kitételekkel szemben: ellenszenv, aminek hatása alól máig nem szabadultam meg. ' A temetésen nem sír, de titokban, nappali álmodozásaiban napról napra várja őt haza, kiszínezi a viszontlátást. Tizenkét éves, amikor testvérei egy ugratásán keresztül megérzi, hogy nem fogja őt viszontlátni. (Mégis, mégis keresi ezek után is.) „Sírógörcs lett a dologból, dühöngve sírtam, nem tudták, mi bajom, mindenkit elkergettem, le kellett fektetni. Azt hitték, hisztériás roham.