Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Név, család, környezet

NÉV, CSALÁD, KÖRNYEZET A hatesztendős, elanyátlanodott kisfiú hányszor hallhatta, hogy édesanyja, aki éltében angyal volt, most angyallá lett, s felszállt az égbe. (Egyébként anyjának neve is, Engel, magyarra fordítva — angyalt jelent.) No már most, azok számára, akik a nevek s a szavak hangzásának bizonyos fontosságot tulajdonítanak — s ki tagadhatná, hogy gyermekek s a költők eleven valóságnak érzik a neveket és a szavakat — az sem titok, hogy a szómágiát elsőbben gyermeknépek s a költők űzték s űzik még ma is. De azt is látta, hogy a földbe tették, ő pedig okos, őt nem lehet ámítani. Ha tehát a „név , a „szó ' elegendő ahhoz, hogy valaki angyallá válhassék, akkor az írásnak, az „írott szó -nak is lehet akkora hatása, hogy akit a földbe tettek, visszaszerezhesse. (Gondoljunk a Kalevalára vagy a regősökre, akik még használati tárgyakat is regöltek varázsigéikkel.) Keresi tehát Amerikában, a föld túlsó felén, a „legrövidebb úton , a föld középpontján keresztül, s később, miután a földben nem találta, mégiscsak az égbe indul a keresésére. Átható érdeklődése a fölfelé szálló repülőgép iránt is talán ezzel kapcsolatos, ő volt a legelső magyar író, aki írásban lelkesedett a repülésért, és — 1913 október 5-én - az első magyar író, aki repülőgépbe ült, felrepült Wittmann Viktorral, miután pedig Wittmann Viktor 1915-ben lezuhant és elpusztult, kis kötetet jelentetett meg az Athenaeum kiadásában a Repülő emberről, s a sírjánál mondott búcsúztató cseppet sem szokványos sírbeszéd. Ügy siratja, olyan igaz zokogással temeti, mintha csak önmagát vagy valami ki nem mondott, be nem váltott ábrándját temetné. Az így láttátok ti előszavában így vall kamaszkoráról: „Sárkányt eregetett, és azon törte a fejét, hogy lehetne olyan sárkányt csinálni, amire ráülhetne az ember. 1 Gyermekkori Naplójában pedig ezt (és így írva) olvassuk: