Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)
Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Nem lehetett
most, hogy a stockholmi útjával az általános figyelem felé irányult, ő is rájött az ízére, s pénzgyűjtéséért a hálát is bezsebelve, többször szólította magához szórakoztatónak, kezdte már vállalni „írótársának . Frici éppen öltözni készült, a nyitott fehérneműs szekrény előtt állva kotorászott a polcokon. Nem talált kedvére valót. — Lopják a fehérneműmet, egyet se találok — jelentette ki. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Frici felvette a kagylót. — Á, kezét csókolom, kegyelmes asszonyom — hajlongott a telefon előtt a kapott segítségért érzett hálából, mire Aranka, dühében, de méginkább a grófné iránt érzett dühében és féltékenységében — a tapintatlan grófnő ugyanis mindig a felesége nélkül invitáltatta magához az írót — egymásután kapta ki a szekrényből Frici fehérneműit,s dobálta a fejéhez. — Nincs fehérneműje? Nincs? Hát ez mi? Hát ez mi? — ordibálta. Frici fejét már egészen elborították az ingek és alsónadrágok, s közben a telefonbeszélgetés tovább folyt. Arankának minden alkalom jó volt arra, hogy önmagát és férjét dühbe hajszolja. Egyszer azért tört ki a botrány, mert Frici, Aranka megkérdezése nélkülegy inget vásárolt magának. A legnagyobb viharokat azonban mégis Noémi, a kis Nini jelenléte váltotta ki, Frici Oslóban élő Gizi nővérének a leánya, halott nénjének, Elzának húszéves, harmonikusabb és lágyabb hasonmása, aki a stockholmi találkozás után — amint ezt már jeleztem — hosszabb időre Budapestre jött hozzájuk látogatóba, s egy-kettőre magyarul is megtanult. Tehetséges család volt az ő családjuk. Frici büszkén vállalta a bájos rokont, s olykor, kis időre talán még boldognak is érezte magát mellette. Kezdetben Aranka is pártfogásába vette, valósággal „megfőzte ', s úgy rémlett, igen jó barátságban vannak egymással. Lassan azonban ráeszmélt, hogy Frici számára a fiatal lány jelenléte több örömöt jelent, mint amennyi neki kedvére van, kezdett elzápulni a harmonikus barátság. Egy meleg májusvégi estén a Hungária étterem teraszán vacsoráztunk. Frici különösen boldognak látszott. Ott ült kishúga mellett, abban a ritkán adódó, édes, életérzéssel telített állapotban, amely elfelejti a tegnapot, nem gondol a holnappal, nem látja azt sem, ami körülötte van. Meghatódottan nézegette a kislányt, felé-feléhajolt, valamin nevettek is. A cigányprímás — jó szemük van az ilyesmihez — asztalukhoz sompolygott, a lány mögé állt, és ahogy az ilyenkor szokás, elkezdte húzni érzéssel: „Csak egy kislány van a világon . Nini hátrahajtotta a fejét, félig lehunyta a szemét, mosolygott, Frici boldogan, csaknem könnyezve bámulta őt.
