Kelevéz Ágnes - Kovács Ida: Kosztolányi Dezső: Napló. Igen becses kéziratok (1933-1934) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1985)

Előszó

rendszerük és életvezetésük szerint íija le, s ehhez viszonyítva, ezen belül vizsgálja őket. (Pl.: Schnall törvényszéki tanácsosnál vagy ifjúkori, szabadkai gyóntatójánál azt vizsgálja, hogy saját hivatásukhoz képest — tehát külső értékrendszerükhöz képest — hogyan élnek.) S talán ezeknél a vázlatoknál lehet megragadni leginkább azt is, hogy mennyire egy tőről fakad a hírlapíró és novellista Kosztolányi művészete. A másfajta élettel, a másfajta gondolkozással, a másfajta cselekvéssel kapcsolatos türelem, egy elfogadó, de a szemlélődés távolságát megtartó, elemző magatartás ez. A Napló bejegyzései is megerősítik azt a tényt, hogy Kosztolányi különös érdeklődéssel fordul a társadalom peremén élők, az általánosan elfogadott erkölcsi normákon kívülesők, a kitaszítottak, a kiszolgáltatottak felé. mindig kell valaki, aki megértse az utcalányt s a tébolyultakat. (Számadás) A Naplónak gyakran visszatérő alakjai az "utcai nők". "Azt tervezte, ír róluk egy nagy könyvet. Sokszor jött haza még élete utolsó éveiben is egy-egy kedves, furcsa mondásukat, mozdulatukat idézve." - íija Kosztolányiné férje életéről szóló könyvében. (Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi. Révai, 1938. 176. 1.) Hol szánalommal, hol nosztalgiával, hol kíváncsi figyelemmel, de mindig előítélet nélkül ír róluk. Szinte szocigráfiai hűséggel elemzi környezetüket, s ugyanúgy saját lehetőségeiken belül vizsgálja, jellemzi őket, mint más alakjait. "Ugy járt a tébolydákba, mint aki egy új és nehéz mesterség furfangjait tanulni kényszerül." — emlékezik Kosztolányiról szóló nekrológjában Török Sophie. (Nyugat, 1936. december). Kosztolányi valóban sok jegyzetet készít az elmebetegekről, a társadalmi normákon kívüleső életüket néha kirekesztettségnek, néha tiltakozásnak, néha önmegvalósításnak látja. "Az őrület - az élettől való elfordulás - is egyik módja az öngyilkosságnak." - fogalmazza meg, amikor Juhász Gyulát az elmegyógyintézetben meglátogatja. Itt is az egyes emberek belső világát megragadva, a saját maguk egyénisége következményeként alakuló életformájukat vizsgálja. Egy skizofréniás nőről, akit régebbről futólag ismert, s akkor — a "normális" emberek között boldogtalannak, zavartnak látott, ezt írja: "Most felszabadult. Élheti a saját életét, a saját egyéniségét. Ez számára az optimum." S végül közösséget vállal velük, az elmebetegekkel, mert úgy érzi,hogy a számára leglényegesebb ponton hasonlóak: "Mennyire megvetendők az úgynevezett épelméjűek. Azok alig beszélnek a halálról. Itt mindenki róla beszél." 9