Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)

Kedves Idám, ahogy írtam, a legkisebb fiaddal rendelkezésedre áll a kis nyári szoba, írd meg, mikor jössz. De kérlek, Miklósra ne számíts, nála lehetetlen kvártélyt csinálni. Mi szeretettel várunk. Én ugyan nem leszek itthon, de Mária szívesen lát. Csókol Zsiga Várlak szeretettel Mária Szegény Sándoromat nem láttam egészen 1920 óta, amióta elmentem Pestről. Csak gyerekeim találkoztak vele Károly bácsiéknál és rajongtak érte. Annál nagyobb bánat volt, mikor Zsigától megtudtuk, hogy halálos baleset érte, és örökre elveszett a lehetőség, hogy kibeszélhessük egymásnak a sok év viszontagságát. Emmivel, második feleségével jó rokoni barátságban voltunk még Sándor halála után is. Nála ismertem meg Sándor rajzait; tussal rajzolt, eredeti, nagystílű kompozíciókat csinált, ő is a művészetben talált megnyugvást. Jellemző volt rá és a Móriczokra, hogy magára vette a felelősséget a balesetért, utolsó szava volt, hogy "én voltam a hibás". S így a felesége semmi kártérítést nem kapott. Leányfalu, 1933. június 17. szombat Édes Idám, nem tudom, Károly írt-e már neked, vagy rám vár a szomorú feladat, hogy szegény Sándor sorsáról értesítselek. Rettenetes szerencsétlenség érte. Én vasárnap és hétfőn Lillafüreden voltam, Miskolc mellett, ahol íróhetet rendeztek írótársaim, s nekem, mint egyik elnöknek, a megnyitáson beszédet kellett tartani. Kedden már Leányfaluban voltam, ahova telefonon értesítettek, hogy elnöktársam, aki az egész egyesületet alapította, Pakots József

76 képviselő hétfőn hazajött, a legvidámabban, s délután, mielőtt bement volna az országgyűlésre, mert képviselő volt s a ház jegyzője, egy órára lefeküdt. Hat órakor halva találták. Rettenetesen megrendített, s másnap reggel, szerdán bementem Pestre. Ahogy kilenckor a lakásba érek, szólt a telefon, s Erzsike beszél és