Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)
volna, s így a nyáron egyszer nagy szorultságomban eladtam. Édesanyámra gondolok, olyan csodálkozva nézett mindig rám. Én én vagyok most is, és míg ilyen erőt érzek s tudok magamban, boldog vagyok, s nem vagyok sajnálatra méltó. Jánosom is inkább gyűlölteti magát mint sajnáltatja: az utolsó, örülök, hogy szeretsz, és én is nagyon szeretlek és tisztellek Idád Virág még most sem szeretne nekem küldeni valamit a rajzaiból? Csókold őket helyettem. Vagy két év múlva újabb csapás ért bennünket. Tudtunkra adták, hogy a barakkokat — ahol addig laktunk - lebontják, építkezés kezdődik a helyükön. Mi már régen osztrák állampolgárok voltunk, és rögtön benyújtottuk kérvényünket lakásért, de nem kaptunk, és mikor ki kellett költöznünk, lehetetlen volt a négy gyerekkel új lakást találnunk. Laktunk szállodában is, végül János talált valami padláslakást, ami rettenetes volt. Ekkor már én is összetörtem. Más lehetőséget akkor nem láttam, s elutaztam a négy gyerekkel Budapestre. Egy régi barátunknál (Molnár Jenőnél 63 ) voltunk, ahonnan Zsiga és Mária kihívtak Leányfaluba. Akkor találkoztam először Simonyi Máriával, sógornőmmel, és az új légkörrel, amit ő teremtett. Nem volt nehéz felismerni benne a magas nívójú művészt, és a kiválóan gondoskodó családanyát. Régi lakásunk már el volt foglalva, Gyula bátyám özvegye két fiával volt ott, Zsiga vett ki nekünk a környéken egy kis lakást, ahol végre én is megpihenhettem. Ide az összes régi jó barátom eljött meglátogatni és megcsodálni a szép gyerekeinket. Őszre, mire az iskola elkezdődött, férjem, aki akkor megint jobban volt, kiharcolta a városi lakást. Szépen ki is festette fehérre, és nagy tehetséggel körül díszítette az ajtókat indázó, színes mintákkal. Sok évig megőriztük az újabb festések alkalmával is. Mi boldogan vonultunk be a napos, levegős kis lakásba. Ez az otthon egy egészen új szakaszt jelentett életünkben. Eddig a saját világunkban éltünk Jánossal, itt a gyerekek kezdtek belenőni a környezetükbe. Sehol sem lehetett volna Bécs lakosságát, minden típusával, jobban megismerni, mint itt a Tichtelgasse 19-es házban. A folyosón a közös vízvezetéknél - a "kút"-nál az emberek nem maradhattak idegenek egymásnak. írónak lett volna itt elég
