Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)
Éjszaka Zsiga elvitetette a Ludovikánál levő klinikára. Másnap reggel én indultam hozzá, édesanyám csak tehetetlenül állt a végzettel szemben, semmi aktivitásra nem volt képes. Útközben, egy percre bementem a házunkban egy ismerős családhoz, Rajczi Rezsőhöz, ott találkoztam egy feltűnő megjelenésű fiatal férfival, akinek szeméből sugárzott a tudás, a megértés és a nyugalom. Fehér oroszblúzban volt. Akkoriban jött vissza három évi orosz fogságból. Együtt mentünk el, elkísért a Ferenc József hídig. Vigasztalt, ne legyek szomorú, nincs halál, csak élet van és az örökkévaló. Ezzel nagyon megerősített abban, ahogy én éreztem. Meghívott a gnosztikus társaság 3 7 előadásaira. " Varga Hugó János vagyok" - mutatkozott be. Édesapám már nem ismert meg, látszott rajta, hogy harcol az öntudatáért. Soká ültem mellette, s rajzoltam őt. Aztán a bátyáim egymást felváltva maradtak nála, amíg meg nem halt. Engedélyt kaptam, hogy a jégkamrában rajzolhassam. Megkértem a fiúkat, hogy hozzanak agyagot, és megmintáztam körülbelül hetven centiméteres nagyságban, szép, formás, fekvő alakját. Két napig dolgoztam rajta, egész a kimerültségig. A klinikával szemben laktak Zsigáék, az Üllői úton, hozzájuk mentem át. Sohasem volt Zsiga olyan gyöngéd hozzám, mint akkor, ahogy magához ölelt, és egyet éreztünk. Én nem bírtam a temetésre elmenni, otthon maradtam anyám mellett. Miklósékat hazahívtuk Kassáról. A temetés után mindnyájan eljöttek hozzánk. Csak Pista és Dezső hiányoztak, különben mind együtt voltunk. Felejthetetlen búcsú volt ez az este, egész hosszú családi életünk felelevenedett a visszaemlékezésekben. Apánk nem volt tragikus természet, erőt, energiát tudott továbbítani. Mondásait idéztük, kinek mi jutott eszébe, ahogy gúnyolta a gyávát, beteget, lustát, s ahogyan egész életében ki tudta magát vágni minden bajból. Utoljára volt, hogy ennyien voltunk a családi fészekben együtt.