Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)

velem. Vacsora után elmentem. Roppant szíves volt "ű tanár úrhoz", s ígérte előadják tán. Éjjel újra leírtam az egészet, külön a szerepeit is mindenkinek. Másnap, szerda de. 11-kor kellett volna elvinnem, de órám volt számításom ellenére, s nem vittem. Egy negyedóra alatt egy fiatal tanár-kolléga, most jött ember, megtámad, hogy a színészek elő akarják adni a darabom, helyes. Én döntök, hogy ő olyan könnyedén szólott'róla, mindjárt nem látszott nekem se olyan szörnyű nagy dolognak. Szólottam róla Gy. b.-nak. ő csodálkozott. Délben 12-kor, már a lakáson vártak a színészek, és ragadták a darabot. Délután 3-kor már próbára mentem. Kínosan folyt. Látszott nem sokat örülnek neki. Kivált Kossuth Lajos volt bosszús. Hogyne, holnapután este előadják és egy dikciót kell bevágni. Kétes hangulattal menék haza, s többet nem mertem próbára menni. Ma de. Dezsőt elküldtem, adjanak ingyenjegyet nekem s neki, Gy. b.-ék pénzen váltottak. Adtak. Dezső látta a próbát, s némi jó híreket hozott. Ez újra magamhoz hozott, s délután nyugodtan hallgattam a Gyula b. ünnepnyitó beszédét, s a Dezső szavalatát. Este mentünk Színházba. Én nem éppen aequo animo, mint a latin mondja. Először néma kép volt, utána a Himnuszt énekelték. Azután a Szigetvári vértanúk első felvonását adták. Irta Jókai Mór. Azután az én rövid, — vagy 20 percig tartott, — egyfelvonásos korrajzomat. S mondhatom, a Zrínyi esküjére mindenki dühös volt: Díszlet nincs. A színészek nem tudják a szerepet és fabábok. Gy. b. késégbe volt esve a darabomért, amit utoljára se látott. A függöny legördült, s én menekültem ki. Odakint hűvös volt, s mikor hármat csengettek én dideregve mentem be újra. Sok mindentől dideregtem. Mit is tegyek. Hamarosan hátra vonultam az állóhelyre a parasztlegények, lányok közé. Borzasztó sokan voltak, amennyi csak befért. Lestem a függönyt. Soká nem húzták fel. Egyszer csak felgördül, és — és beszélnek. No mit mondjak? Tetszett, még én is kíváncsi voltam, mi lesz?