Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

2. A művészi tevékenység és típusai

Valóban, ha a már említett sebesült bölény ábrázolatát csak mint a valóságos bölény visszatükrözését vizsgálnánk, be kellene érnünk annak szemügyre vételével, hogy a leszegett fej, a mellső láb feszes vonala, a görcsösen felrántott farok mennyire hitelesen és híven adja vissza az ábrázolás adott, konkrét tárgyának valóságos képét, valóságos állapotát. Ezzel pedig a művészi tevékenységet az adott esetben arra a kérdésre redukálnánk, hogy a művész technikailag mennyire felkészült arra, hogy rajzzal megörökítsen valóságos tárgyakat. Ezzel arra korlátoznánk magunkat, hogy a bonyolult folyamatnak csupán egyik oldalát vizsgáljuk meg és válasz nélkül hagyjuk például a következő kérdéseket: miért foglalkozik a primitív vadász tárgyak ábrázolásával, miért ábrázol éppen bölényt, szarvast, mammutot, nem pedig virágokat, fákat és madarakat; miért törekszik az élethűségre, végezetül miért van erre szüksége? Ha válaszolunk ezekre a kérdésekre, elsőként szükségképpen arra a következtetésre jutunk, hogy ha nem lett volna valóságos bölény, nem lenne ábrázolata sem, de egyszersmind azt is figyelembe kell vennünk, hogy a bölény ábrázolásának objektív lehetősége csak abban az esetben válik valósággá, ha az ábrázoló embernek a maga valósgos életében meghatározott, anyagi lététől determinált viszonya van a bölényhez, mégpedig tudatos viszonya. A művészetben a valóságos világ, a valóság nem mint közvetlen valóság, hanem mint tudatosult valóság jelenik meg, amely sajátosan fejeződik ki. Csakis így érthetjük meg, hogy ebben az esetben a primitív vadász számára az ábrázolás nem „ösztönös" utánzás és nem csupán ,játék" volt, hanem, hogy itt a természettel vívott valóságos küzdelem eszközeitől eltérő, sajátos eszközökkel igyekezett úrrá lenni az objektiv világon a maga tárgyiassága

ban, hogy ilyenformán igyekezett kifejezni elképzeléseit az életharc valóságos folyamatáról. A primitív vadász itt elsajátítja a világot, mégpedig az emberiség adott fejlődési szakaszán számára elérhető módon, a mágikus képzetek módszerével, amelyek a fejlődés akkori szakaszán világnézetének egyelőre még gyengén specializálódott összefüggő komplexumát alkotják. A művészetet tehát úgy foghatjuk fel, mint az objektív világot visszatükröző társadalmi tudat specifikus formáját. A tudat e specifikus formájában a valóság közvetett módon adott. Avagy más megközelítésben: a tudat e specifikus formája — az emberi gyakorlat részeként — a világ elsajátításának módja (egyik módja). A művészet ilyen felfogása lehetővé teszi, hogy közelebbről vegyük szemügyre a konkrét művészeti gyakorlatot, de ugyanekkor még korántsem meríti ki ezt a gyakorlatot. Itt még további két kérdésbe (pontosabban két kérdéskörbe) ütközünk, amelyek megoldása közvetlenül elvezet a művészi alkotó tevékenység kérdéséhez. Közülük az első: milyen sajátos eszközökkel, ezen