Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

Botka Ferenc: Előszó

ELŐSZÓ A szerző legkedvesebb könyvének tartotta e müvét. Bevallottan azért, mert benne a legsikerültebben foglalta össze művészetelméleti nézeteit s mindazokat a kutatásokat, amelyek a húszas és harmincas évek fordulóján életének, munkásságának legbensőbb tartalmát adták. Azoknak a sokat emlegetett ,,húszas éveknek" a végterméke e kötet, amelyeket a frissen pezsgő vitakedv példájaként szokás emlegetni. Amelyekben a marxista gondolkodás az egymással összecsapó, s magasabb szinten: egymást sajátosan kiegészítő nézetek szüntelen konfrontálásának folyamatában alakult — az emberi kultúra új és új területeit vonva be vizsgálódásainak körébe. önként vállalt „kényszerpálya" Mácza számára is újat, félig-meddig ismeretlent jelentett a tudásnak és a ideológiai értékelésnek az a tartománya, amelyet könyvében, egész akkori munkásságában feldolgoz. Amikor 1923 júniusában Moszkvába érkezett, józan számvetésre kényszerült. Hogyan tovább? Folytathatja-e irodalmi, színházkritikusi és rendezői munkásságát, ami eddigi pályájának gerincét alkotta? Egyik életrajzában erről a következőképpen írt : „Első 'irodalmi' utam Majakovszkijhoz vezetett — 1923. december 23-án, 'jolkára' — karácsonyfára. Két dedikált verseskönyvén kívül nagy csomó - ma már nagy ritkaságszámba menő - folyóirattal, könyvvel, az Iszkussztvo Kommuni összes számával ajándékozott meg. (1918. dec. — 1919. ápr.) Második utam Meyerholdhoz volt. Itt tudatosodott bennem, hogy a színházi