Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

Botka Ferenc: Előszó

mértékben szóhoz jutnak bizonyos - szintén konkrét - korhoz, esetleg történeti személyhez, eseményhez kapcsolódó utalások, üzenetek, s végül, de nem utolsó sorban: a művész egyéniségéből jelleméből származó vonatkozások is. A képmás fogalmának e rugalmas, új szempontokkal gazdagított értelmezését szemléletesen illusztrálja az a példa és gondolatmenet, amelyben elsőként fogalmazza meg a szerző ezeket az új tartalmakat. Mácza ugyanis párhuzamot von az olasz renaissance három remekműve: Verocchio, Donatello és Michelangelo egy-egy szobra közt, amelyek egy és ugyanazon személyt, a Góliátot legyőző bibliai Dávidot ábrázolják. Rámutat, hogy a három alkotás számos közös, de egymástól eltérő vonást is tartalmaz. Közös bennük, hogy mindhárman egy bizonyos kor, a firenzei renaissance, és nagyjából hasonló ideológia termékei. A hatalmon már belül álló polgárság élet- és világérzése jut bennük kifejezésre, azé az osztályé, amely nem feledte még a hatalomért vívott harcot s e harchoz szükséges erőt, bátorságot, önfeláldozást. Életben tartja, propagálja ezeket a társadalmilag értékes erényeket, de már nem agitál értük. A Mediciek teremtette béke s viszonylagos kiegyensúlyozottság időszakában célszerűbbnek és praktikusabbnak látszott azok általános formában való deklarálása, amihez kitűnően illett a mindenki által ismert bibliai történet. A korábbi szociológiai elemzések itt megálltak volna, mondván, a három alkotás nagyjából azonos társadalmi alapon jött létre, művészi eszméjük is hasonló. Mácza azonban, aki még közös ideológiájukra is rámutatott, ezen a ponton tovább lép, és azokat a különbségeket kezdi vizsgálni, amelyek kifejtésére a három szobor képmása ad lehetőséget: Verocchio Dávidja robusztusabb, számos vonatkozásban idézi még a harc izgalmát, élményét, Donatello alkotása viszont már bizonyos fokig enerváltabb, erősen szóhoz jut benne a dekorativitás. Végül Michelangelo szobra már nem csupán emléket állít: a harcos hazafiságot élő, bármikor aktuálissá válható erényként demonstrálja. E különbségek megfogalmazásakor az első két mű esetében Mácza utal ugyan a 15. század második felének egyensúlyba hozott osztály viszony air a, Michelangelo alkotásánál pedig azokra a hatalmi összecsapásokra, amelyek a fénykorukat visszakövetelő feudális erők és a kereskedelmi burzsoázia között lángoltak fel a 16. század első évtizedében. De ezen túlmenően felhívja a figyelmet még azokra a vonatkozásokra is, amelyek Verocchio, Donatello és Michelangelo egyéni ízlésének, műveltségének, szakmai-technikai tudásának és tehetségének a függvényei. A közös eszmei síkról indított képmásnak azokra az elemeire, amelyek már kizárólag az egyéni választással és kifejezésmóddal