Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

Botka Ferenc: Előszó

gyakorlatára utal, amely nem idegenkedett a konstruktivisták által kidolgozott (és általuk csak technikainak minősített) megoldások átvételétől, illetve sajátos, új ideológiai koncepcióba ágyazott átlényegítésétől. 7. A szocialista művészet alkotó módszerének lényegét Mácza a dialektikus szemléletben látja. E szemlélet kiindulópontja, szerinte, a kor valósága, e valóság társadalmi mozgásainak a felismerése, még pontosabban: e felismerések adta állásfoglalás és annak kinyilvánítása. A sokat emlegetett „igen vagy nem", a „ki—kiért" osztályigazságának a kimondása ez, amely Mácza e tézisei szerint azt is meghatározza, hogy az elkötelezett, pártos művész hogyan, milyen módon ragadja meg, illetve dolgozza ki az általa kiválasztott témát. 8. E tekintetben azonban semmiféle stilisztikai megoldás mellett nem kötelezi el magát. Egyetlen megkötése, hogy a művészi ábrázolás világos és pontos legyen. Ezen azonban nem leegyszerűsítést, hanem az ábrázolt jelenség vagy viszonylat konkrétságát érti. Oly módon azonban, hogy e jelenség vagy viszonylat a maga összetettségében, kapcsolódásaiban, azaz végső soron: mozgásában, dinamikájában (ha úgy tetszik: társadalmi összefüggéseiben és osztályharcos távlataiban) legyen jelen. 9. A világossággal és konkrétsággal kapcsolatban ismételten felhívja a figyelmet arra, hogy ez nem lehet eo ipso azonos a valóság empirikus leképezésével. A konkrétság követelménye a mű eszméjére, elgondolására vonatkozik, s ez nem zárja ki a részletek „súlyozását", esetleges „deformálását" sem. Hiszen a koncepció egészén belül ez az eljárás éppenhogy a lényeges, a fontos részletek kiemelését, konkretizálását" szolgálja. 10. Végül a megformálás mikéntjét illetően (anélkül azonban, hogy bármiféle receptet ajánlana, nyitva hagyva a legkülönfélébb ábrázolásmódok lehetőségét) egyetlen momentumot húz alá, azt nevezetesen, hogy az ábrázolás konkrétsága, illetve komplexitása csak a maximálisan pontos és feszes kompozícióban juthat kifejezésre. Az alkotásoknak ebben a vonatkozásában látja azt az eszközt, amely egybe tudja fogni a mű sokfelé ágazó összefüggéseit; kiemelve, kihangsúlyozva annak központi eszméjét, gondolatát. Didaktikus és iskolás dolog lenne a fentiek alapján „párhuzamot vonni" 1928. és 1930. a debütáló garabonciás és a kor lehetőségeit „reálpolitikusként" mérlegelő állásfoglalása között. S az is feleslegesnek tetszik, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek ismereteivel felvértezetten lássunk hozzá az itt kifejtett módszer „hiányosságainak" és „korlátainak" a felleltározásához vagy éppen korrigálásához.