Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
3. A műalkotás eszméje és a képmás
gyarázhatók meg mindezek a legendák külön-külön, fő mozzanataik egysége, valamint azok a képmások, amelyek később átkerülnek a művészetbe és évszázadokon át fennmaradnak. De az effajta képmások eredetének ilyen magyarázata sem tisztázza teljesen a kérdéseket. Az a körülmény, hogy egyes képmások nemcsak számtalanszor ismétlődnek hosszú évszázadokon át ugyanazon ,,nép" művészetében (vagyis ugyanazon társadalomalakulat uralkodó osztályának művészetében), hanem át is kerülnek más társadalmi organizmusok művészetébe, e képmások „egyetemességének", ,„örökéletű voltának" látszatát kelti. Hogy ez az „egyetemesség" hogyan értendő, milyen határai vannak az eszme társadalmi tágításának, erről már volt szó fentebb. Mindaz, amit elmondtunk, módszertani szempontból arra a tételre redukálható, hogy „a fogalmak nem mozdulatlanok, hanem — önmagukban, természetüknél fogva = átmenetei" (Lenin 4 ). Ez a megállapítás maradéktalanul érvényes a művészi képmásra is. Hogy erről meggyőződhessünk, példaképpen vegyünk szemügyre egy mitológiai képmást. Nézzük például Zeusz klasszikus alakját. Ha nyomon követjük ezt a képmást egy adott műben, mondjuk, azTftűszban vagy az Odüsszeában, könnyen észrevesszük „az istenek és emberek atyjának" sokféleségét. Zeusz hol az égisz fenntartója, hol villámokat szóró, hol félelmetes és haragos, hol kegyes és vidám stb. Természetesen mindezek csupán különböző oldalai az egységes képmásnak. Könnyen elképzelhetjük azonban, milyen változatokat produkálhat ez a sokféleség, amikor a képmást nem irodalmi eszközökkel, hanem például a szobrászat vagy a festészet eszközeivel hozzák létre, ahol szinte teljesen lehetetlen ugyanazon műben tematikus úton megjeleníteni a sokféleség minden részletét. Ez egyrészt a szoborban megmintázott képmás nagy fokú koncentráltságára, ikonográfiái megkötöttségére vezet, másrészt az adott egységen belül megenged bizonyos különbözőséget is — Zeusz bizonyos vonásokban különböző képmásait. De a különbség a képmás értelmezésében még inkább növekszik, ha összehasonlítjuk a különböző időszakokban alkotott Zeuszokat. A feudális arisztokrácia számára Zeusz az uralkodók atyja, ősszülője, félelmetes uralkodó volt; az V. század kereskedő rétege számára már a „demokrácia" pártfogója, a hatalom bölcs forrása; a hellenisztikus korban pedig többnyire már az erotikus kalandokat hajhászó érzéki úr szerepében jelenik meg. Más esetekben (például Aiszkhülosznál és az ifjúpolgár romantikusoknál) mint rosszindulatú és szívtelen zsarnok tér vissza. 4 Füozófiai füzetek. LÖM 29. köt. Bp. 1972.186.1.