Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 1. Irodalom és munkásosztály Nyugaton (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

I. Általános rész

Nem elemezhetjük itt részletesen mindezeket a jelenségeket, csupán azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy az említett korszaknak a proletárélet problémáival foglalkozó egész irodalma az uralkodó osztály világszemlélete talaján keletkezett, még ha egyes írók ideológiájában voltak is forradalmi tendenciák. Ezen, a munkások életéről szóló irodalomnak, ha egészében nézzük, három kategóriája van. Az elsőbe tartoznak azoknak a szerzőknek a művei, akik nem tudták sem megérteni, sem átérezni a proletariátus anyagi helyzetét és lelkületét. Számukra a munkás élete pusztán téma volt, amelyet formai, esztétikai szempontból fogtak fel. Ugyanúgy ábrázolták a munkást (konkrétan a lumpenproletárt vagy a szegény embert), ahogy egy fát, egy tájat vagy egy lovat ábrázoltak volna. A proletártéma számukra puszta „divat" volt. Nagyon sok ilyen író akadt, kiváltképpen a naturaliumus időszakában. A második kategóriába azok a szerzők tartoznak, akik többé-kevésbé jól megértették a proletariátus életét s az osztályharcban elfoglalt objektív helyzetét. Az elnyomott tömegeket a polgári, humanista szociológia szemszögéből vizsgálták, még bizonyos fokig forradalmi nézeteknek is hangot adtak. De a munkáséletben mégsem tudtak feloldódni, mert képtelenek voltak átérezni ezt a sorsot. Kapcsolatuk a munkásokhoz pusztán ideológiai s nem lelki volt. A proletáréletnek, igaz, nemcsak felszínét tudták ábrázolni, mint az előbbi kategória képviselői, hanem bonyolult jelenségeit, sőt azok objektív okait is. De ha elemezni próbáljuk a munkáshoz való érzelmi viszonyokat: hőseik lelkületét, akkor csupán kispolgári vagy félpolgári érzelemrendszerrel találkozunk. Jelzésképpen megemlítjük e lelki indítékok néhány típusát: az individuális lázadást és számos változatát; a tárgyalás „mélységesen részvétteljes" hangnemét s a szentimentalizmust mint e tárgyalás eredményét; az indokolatlan reményt, hogy eljön a jobb jövő (az elnyomás nélküli, de a magántulajdon elvein alapuló társadalom); a csöndes, nyugodalmas életformák, a társadalmi béke stb. passzív óhaját. Ebbe a kategóriába tartoznak a háború előtti korszak írói közül Max Kretzer, Arno Holz, részben Emile Zola és számos kevésbé jelentős szociáldemokrata író. Végezetül a harmadik kategóriát azok az írók alkotják, akik érzik a munkás életét, és ismerik lelkületét, de ideológiai szempontból nem bírják el a kritikát. Ide sorolható néhány olyan író, aki a munkásosztályból származott (például Knut Hamsun), s néhány romantikus (jellemző példájuk lehet Gerhart Hauptmann, aki folytonosan ingadozik a munkástémák és az elvont misztikumok között, a naturalizmus, a realizmus és a szimbolizmus között). E munkás származású írók többé-kevésbé pontosan hangot tudtak adni olyan jellemző proletárérzelmeknek, mint az osztályszohdaritás, vagy az egyéni lázadáson túl, a közös összefogás szükségessége stb. Fogyatékosságuk viszont, hogy irodalmi fejlődésük során a polgári irodalomnak nemcsak a formáit sajá-