Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 1. Irodalom és munkásosztály Nyugaton (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)
Botka Ferenc: Előszó
Az utóélet kérdései avagy az előszó ajánlása Van valami elszomorító s egyben elgondolkodtató is abban: miért kell Mácza e kitűnő, számos — ma már evidensnek tetsző — igazságot tartalmazó kötetét „újrafelfedezni", helyet keresni szerzője számára a marxista irodalomelmélet és esztétika történetében? Vagy másképpen fogalmazva: hogyan lehetséges, hogy műve — annyi találó és úttörő megállapítással — nem keltett jelentőségéhez méltó visszhangot, vagy legalábbis nem olyat, amely megőrizte volna az utókor számára azt a valós hatást, amelyet az általa felvetett kérdések és azok megválaszolásai az egykori olvasóban, illetve azok jelentős részében kifejtett. Kezdjük a magyar kommunista emigrációval. Ma már köztudott, hogy a magyar marxista gondolkodás történetében a húszas évek közepéig nemigen beszélhetünk egységes vagy akár csak részleteiben is kimunkált irodalom- és művészetfelfogásról. A Tanácsköztársaság alatt, de különösen az emigráció kezdetén a mozgalom vezetőit elsődlegesen a politikai szférában jelentkező kérdések kötötték le. Ezen a téren a húszas évek közepe hozott fordulatot. A bécsi Új Március (1925—1931), majd a Budapesten kiadott (de gyakorlatilag ugyancsak Bécsben szerkesztett) 100% (1927-1930) megindulásával az elméleti munka nemcsak fórumot kapott. Ellenkezőleg: e folyóirat-alapítások pusztán külső jelei az ugrásszerűen megnőtt elméleti érdeklődésnek, amely a hazai és nemzetközi viszonyok elvi-elméleti értelmezésén túlmenően egyre növekvő figyelmet szentelt a kulturális kérdéseknek, így az irodalomnak és művészetnek is. Logikusnak tetszene, ha feltételeznénk, hogy az elméleti munka e felpezsdülésének idején kellő visszhangot volt képes kiváltani a Máczáéhoz hasonló kötet. A valóság azonban nem ezt mutatja. Ha csak vázlatosan is áttekintjük pl. a 100% három évfolyamának irodalomkritikai és elméleti cikkeit, tanulmányait — többségük Lukács György és Révai József írása - azonnal szembetűnik, hogy azok szinte kivétel nélkül történelmi jellegűek. A magyarországi szellemi élet eseményeihez kapcsolódva vizsgálják az 1848-at követő időszak fejlődésének irányát és tartalmát, s az irodalmi kérdéseket, z századforduló művészetének problémáit szinte kizárólagosan e fejlődés függvényeként tárgyalják. Tegyük hozzá: nem valami történelmiség bűvöletében, hanem, mert szocialista irodalmunk hagyományait, jellegét e konkrét történelmi összefüggés távlatában kívánják kibontani, meghatározni. 3 1 Az irodalomelméleti írásoknak ez a magyar történelemhez való kötöttsége jól szemléltethető Lukács Györgynek a korábbiakban már említett bírálatával, amelyet a Sarló és Kalapács Évkönyv-tői írt. Felidézése azért is célszerű, mert 31 A kérdésről részletesebben Lackó Miklós. L. 10. jegyz.
