Gál István szerk.: Babits Mihály – Szilasi Vilmos levelezés (Dokumentumok) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

Szilasi Vilmos: Rövid emlékezés Babits Mihályra

ra. így lett Babits a pestvidéki tankerületi főigazgatóságra, Badics Ferenc főigazgatóhoz beosztva. Egy délelőttöt töltött az akkori Szentkirályi utcában, a főigazgatói irodában. Badics Ferenc művelt és előkelő humanista lélek volt, minden zárkózottsága dacára meleg szív és Babits tisztelője. Adott neki egy csendes szobát, egyedül magának és fölmentette minden kötelesség alól. Babits nyugodtan foglalkozhatott volna avval, amit akar. De épp ezt a csöndet, az elzártságot, a légüres tert maga körül nem bírta el az, akit a tévedő közvélemény az elefántcsonttorony költőjének tekintett. Semmi érv, semmi megnyugtató szó nem használt. Semmi mód nem volt ahhoz, rábírni, hogy az irodába, melyből búcsú nélkül szinte kilopódzott, csak még egyszer is visszatérjen. Úgy kellett kimenteni Badicsnál. Kimenteni - rossz a szó. Az volt az érzésem, hogy Badics szótlanul, elmerült szomorúsággal mindent megértett. Pedagógus volt egész életében, a legtisztább, legártatlanabb léleknek, Kármán Mórnak tanítványa. Fiát elvesztette a háborúban. Engem külön melegség fűzött hozzá: tanárom volt; korban Babitsé is lehetett volna. Szótlanul hallgatott. Szótlan lettem magam is. A nagy szenvedés rettenetes csendje nehezült ránk, melyben minden elvesztette értelmét. Csak ő, Babits, aki az izgalom tetőfokán föl és alá toporzékolt a ház előtt, ő nem volt rezignált s eszébe sem jutott, bármely kockázat dacára is, föladni a szabadságát, hűségét és meggyőződésének harcát. Halálának közelgő húszéves fordulóján fölidézve 30 év emlékeit, meglepetésemre a három nap története eleveníti meg előttem lényét a legmegkapóbban.