Gál István szerk.: Babits Mihály – Szilasi Vilmos levelezés (Dokumentumok) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

Szilasi Vilmos portréjához (Tanulmányok a Babits-szerkesztette Nyugatban) - Szilasi Vilmos: Edmund Husserl

jelentőséget kap, épp azokat, melyekben a világ, az élet és ember tematikus gazdaságban jeleníti meg magát és az egész további vizsgálódásnak irányvonalait — mintegy az emberi élet térképét —, megadja, ha sok is még a fehér folt, mely ismeretlen földrészt jelöl. Életünk jelensége például a tapasztalás, az elképzelés, a kívánság, a vágy - vagy ezeken az elemi jelenségeken épülően: az elgondolás, kijelentés, igazság. Mindezen életjelenségnek van egy közös vonása, melyet a híressé vált terminus „intenció" jelöl. Minden jelenség intencionálisjelenség. Ez azt jelenti, hogy minden jeenség irányul valamire, s magában zárva hordja azt a valamit, amire irányul. A tapasztalás elképzelés, kívánság — tapasztalása, elképzelése, kívánása valaminek. Ezen egyszerű konstatálás triviálisnak látszik, ami magában még nem volna baj, mert a filozófiának gyakran a legnagyobb trivalitásokat kell felfedeznie, azaz értelmüket egy elfeledettségből napvilágra hozni. Itt azonban egyáltalában nincs trivialitásról szó, mert az összefüggés fenomén és intencionált tárgya között — a fenomén karaktere mint intenció, — életünk jelenségeinek legfontosabb sajátossága. Minden jelenségünk, — azaz az, ami mi magunk vagyunk, eleve felszólítás a világhoz jelentkezésre. Az aktus, mely a tapasztalásban a tapasztalatot, a kívánásban a kívánságot, az elképzelésben a képzeletet megjelenésre készteti, már magában hordja a felszólítást a jelentkezésre oly módon, hogy eleve egy bizonyos csoportnak szól. Az intencionális kapcsolat a „valami" és az intenció között, azt mutatja, hogy az irányuló felszólítás a maga szerkezetében eleve tájékozott annak létezési módja felől, ami a felszólításra, mint jelentés jelentkezni tud. Életünk tényéhez és szerkezetéhez tartozik, hogy mielőtt kifejezetten témájává teszi azt a valamit, amire különböző jelenségeiben irányul, már előbb ismeri annak a valaminek létezési karakterét, s csak azért tudja témájává tenni. Személyi viszonyaival, hogy úgy mondjam, tisztában van annak, ami még meg sem jelent előtte. Ismeri legalább a tartózkodási helyét. A tartózkodási hely itt a létezési karakter. Életünk mivoltához tartozik, hogy az egész vüág címtára. Minden létező létezési formáját ismeri, még mielőtt személyesen találkozott volna vele. így a találkozás módját és mikéntjét ő maga szabja meg. De a jelenség maga a kérdezésben tovább vezet, ahhoz a kérdéshez, miképpen lehetséges, hogy életünk így a vüágot megszólíthatja. Mi a feltétele ezen megszólítás lehetőségének? A feltétel az, hogy életem magát kérdezi a világtól. Az élet önmagával törődik, önmagával van elfoglalva s az önmagával törődésben lép minden elé, ami körülötte van. A felelet, amit a dolgoktól elvár, a teljesítmény, amit tőlük kapni akar. Ha házat építek, átvitt értelemben megszólítom a követ, mint elgondolt házat. Ezt a kérdezett intencionális házat nevezi Arisztotelész eidosznak, s tekinti a ház lényegének. Husserl átvette Arisztotelész terminusát s beszél kapcsolatban az eidosszal a fenomenológiáról mint eidetikus tudományról. Az eidosz megfelel a vüág helyének az életben, azokat a