Gál István szerk.: Babits Mihály – Szilasi Vilmos levelezés (Dokumentumok) (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1980)

Szilasi Vilmos portréjához (Tanulmányok a Babits-szerkesztette Nyugatban) - Szilasi Vilmos: Az írástudók árulása (levél Babits Mihályhoz)

* Ezen szempontok alapján, melyeket itt csak röptében tudok vázolni, állítom azt, hogy az erkölcsi elsilányosodás oka mindig a dogmatikus „igazságtételek" tiszteletének vállalása. Túlságosan eleven ereje a szavaknak, az utánamondott ideológiának, melynek élete nincs, melyek csak spekulációk és melyek éppen azon hatás folytán mely a spekuláció misztikus fenségében rejlik, elzárják az utat a konkrét személyes ráeszméléstől, s így nem adnak erőt az életnek a maga erejéből, a maga tényeiben és törvényszerűségeiben megtalálni saját magát. A konkrét vizsgálat helyébe teszi a szavak uralmát. Elveszi az embertől a felelősséget, s annak helyébe teszi a meg nem értett és meg nem érthető Igazságok tiszteletét. Lelkiismeretének harcai helyébe a Szavak, a Tételek, az Igazságok harcát. E Tételek azáltal, hogy nem egy konkrét vízió hordozói, semmit sem világítanak meg, s így nem is láttatnak és nem is köteleznek. Nem alakul ki az emberi közösség. Az emberek pártokra szakadnak, s csak halálukban jönnek rá, hogy nem is tudják, miért ölték meg egymást. A szó, mely nem láttat, nem is érthető. S így valóban ott tartunk már, hogy nem értjük meg egymás beszédjét sem. Hogy megérthessük, vissza kell találnunk a közös alaphoz: életünk megértéséhez, ahhoz a megértéshez, mely az emberi élet szerkezetében benne rejlik, s aminek lényege minél konkrétabb és a tényekhez tapadóbb kézbevevése és elsajátítása mindannak, ami a konkrétan magát megértő életben mint feladat szerepel. Fönnmarad azonban a kérdés, hogy így nem válik-e az igazság relatívvá; nem azt jelenti-e mindez, hogy nemcsak hogy minden kornak, minden nemzetnek, minden csoportnak, hanem minden egyes embernek is megvan a sajátos egyéni igazsága, mely sem más korra, sem más csoportra, sem más egyedre nem kötelező. Azt hiszem, ezt az ellenvetést már föntebb megcáfoltam. Az ellenvetés gyökere még mindig a régi monadológikus nézésmód, mely szerint az emberiség elszigetelt egyedekből áll, kik mind külön nézőpontból tükrözik a világot és életüket. De az emberi élet, épp láttatóvoltánál fogva, nyilvános, szerkezeténél fogva együtt élő, minden közösség felé nyitott és a közösséget önmagában posztuláló. Hogy relatívvá tud lenni az igazság, hogy más lehet az igazság egyiknek, mint a másiknak, annak feltétele, hogy egyáltalában eleve az igazságban legyünk. Saját nézethez akkor juthatunk, ha nézet egyáltalában lehetséges, egy az „egész" számára való (KCLÛÔXOV) láthatóság, ami a közösség természeténél fogva nem relatív. Minél radikálisabban ismerjük életünkből életünket, annál nyilvánvalóbb az élet mindenki számára és mindenkor. A kategoriális ellentét egyéni és általános között nem az emberi egzisztencia kategoriális szerkezetéhez tartozó, olyannyira nem, hogy ellentéte sem állítható. A kérdés ilynemű feltevése egyáltalában nem vonatkozik az emberi egzisztenciára. Az élet se egyéni, se általános. Az, amit az „egyén" terminus