Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI VERSEK

Zöld bársonyra dűlve nézed, hogy virul a zöld vetés; piros ajkad, sötét szemed csupa-csupa nevetés, légy örökkön édes és víg, te csak nevess, kedvesem, — sírok majd én egymagamban helyetted keservesen! 1917. június 10. UN HÉMISPHÈRE DANS UN CHEVELURE (BAUDELAIRE) Engedd beszívnom hosszan, hosszan hajad illatát, bemerítenem egész arcomat, miként egy szomjazó a forrás vizébe, — hogy lobogtassam kezemmel, mint illatos kendőt, emlékeket űzve ki belőle. Ha tudnád mindazt, amit érzek, mindazt, amit látok, amit hallok a hajadban! A lelkem az illaton száll tova, mint a másoké a zenén. Fürtjeid egy álmot ölelnek át, telve vitorlákkal és árbocokkal, nagy tengereket fonnak át, melyeknek szelei bűbájos országokba visznek el, ahol a tér mélyebb és kékebb, ahol a lég gyümölcsöktől, levelektől és emberi testtől illatos. Hajad óceánjában egy boldog öblöt látok, szomorú daloktól, erőteljes férfiaktól, százféle alakú hajóktól zsongva, melyek finom és komplikált épületeiket egy végtelen égboltra rajzolják, ahol örök forróság árad szét. Hajad simításában megtalálom a díványon töltött hosszú órák bágyadtságát, — egy szép hajó termében, a kikötő észrevétlen hullámverésétől elringatva, virágcserepek és üdítő szökőkutak között. Hajad égő tüzében a dohány illatát szivom, ópiummal és cukorral elkeverve; hajad éjében a délszaki Azúr végtelenét látom; hajad ívelő partjain megrészegülök a kátrány, a mosusz és kókuszolaj illatától. Engedd, hogy hosszan rágjam fürtjeidét, hosszú, fekete hajkígyóidat. Ha ruganyos, feltörő hajad ízlelem, mintha emlékeimet enném . . . 1917. június 28.