Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI VERSEK

elfonnyadt, petyhüdt keblű, vad koldusasszonyok fújják fagyos körmüket s a hűlt zsarátnokot. Jeges, dermesztő szél süvít be a nyomorba, vajúdó nők kínját fukarság százszorozza; mint tajtékzó vérből szökött rémes sikoly, kakasszó tépi szét a ködöt valahol; a paloták ormán nagy ködtenger pihen s görcsös csuklásba fúl kórházak mélyiben a haldoklók felhörgő, életkérő szava. Az uccán egy-egy megtört züllött ballag haza. A hajnal rózsaszín s zöld köntösű tündére didergve, lassan száll a Szajna bús tükrére; s az ébredő Paris, az agg munkás, bután, szemeit dörzsölve nyúl ércpőrölye után. HYMNE (BAUDELAIRE) Öh édesem, szép kedvesem, lelkem merítve fényözönbe: áldott örök szerelmesem a halhatatlanság köszöntse! Mint száraz lég, hűs sótól telten, megtölti fájó lelkemet s ha uj titkokra vágy a lelkem, örök csudákat rejteget. örökkön ifjú illatpárna, szelid szobák langyos lege, rejtett füstölő kékes árja, mely titkon száll az Éj fele; szerelmem kék egébe szállva egy élő tükör volna tán? Tömjénszem. melyet rejt bezárva öröklétem, e bús talány! Óh édesem, szép kedvesem, örömök, üdvök éke, kincse,