Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI VERSEK

S a szélben hó porzik le ablakinkra furcsán ropogva; és néha mintha félve susogna s valaki kint az éjben járna-kelne. És ismét csend lesz. — .. . Iszonyú — ... Mi volt ez? Mit jelent ez? Kutyánk lassan felásított. Egy ajtó nyílik . .. Párafelleg — Istenem, itt tán imádkoznak? Imádkoznak! Egyetlenem, vájjon hol lellek? ... — A szél üvölt az udvartorokban ; kutyánk ásít megint unottan. Hogy borzadok Hogy borzadok — — Anyám? Anyám? — S most bent egy hang imát zokog : ,,Adj néki, óh Uram, nyugalmat!" 1917. január DÉSESPOIR Mi ad lelkünknek, mi ad ma vigaszt? Mi ad ma vigaszt, szörnyű bánat-ár? Az elmúlás áhított kéje vár s bús örvények üvöltése riaszt. Itt minden oly fekete, szomorú, sötét a lélek és sötét az ember; a kín üvölt fel néha, mint a tenger ; a nap leszállt; — setétlik a ború. Fussunk el innen, űz az Unalom, fussunk oda, hol álmok kéje vár s gyönyör liheg sugaras tájakon. Lelkünkre alkonyok békéje száll s az éjben csak bús szerelmünk virraszt: szent ópium, óh adj nekünk vigaszt! 1917. február 2.