Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI VERSEK

Már tűnik az este, sötétül az árnyék, jöjj kedvesem, itt csupa illat az éj ; most kelt föl a hold, az egünk halovány még, forró szerelemről suttog a szél, — már tűnik az este, sötétül az árnyék . . . Mily édes az alkony, a fenyvesek árnya, mily édes a bánat, az alkonyi bú! Lelkem csupa kín: tovatűnt szines álma, úgy sír a szivem, dalom oly szomorú! — Gyászról susog itt csak a fenyvesek árnya . .. Mint függöny, az éj köde ringva lelépked, szemed sugarát csókolja szemem; mért rejted el ajkad, az isteni mérget, mért nem dobog a szived a szivemen? — Mint függöny, az éj köde ringva lelépked . .. Fönt fénylik a hold köre s elbuvik újra; — jó volna zokogva kitárni szivem, elődbe szemem sürü harmata hullna s magadhoz emelne karod szelíden ... — Elbúvik a hold köre s feltűnik újra ... Mily fénye lövell ki az éji napoknak, hogy mélyül a lét, mi szivünkre zuhog! Érted, gyönyörű oltára daloknak, lelkemben a vágyak imája zokog; — mily fénye ragyog fel az éji napoknak!... Óh, mind csupa álom: a mámoros éjek, — óh jajj! —: ez a legszomorúbb szerelem! Mért késik a Hajnal, örülni tevéled, mint nap, ha ragyog lila tengereken? — Óh, hol van a fény, szerelem? Hol az Élet? — és itt elszakadt a fátyol, a folyton szövögetett álomfátyol; nincs, ami eltakarja a szememet: akinek szeme van, látja, mily mélységes bánattól csillognak a szavak mellett a könnyeim, az én drága gyöngyeim ... De néha a könnyeken át is tudok mosolyogni, habár sokan azt mondják, hogy az semmit sem ér . . . 1917. január 2.